2022 - Nagylevelű hárs (Tylia plathyphylos)

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2022. évi októberi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.

Dr. Tuba Katalin¹, Dr. Tóth Viktória^2, Dr. Kelemen Géza³

¹egyetemi docens SoE EMK, Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet

²egyetemi adjunktus SoE EMK, Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet

³igazságügyi szakértő

Magyarországon a tölgyeket tekintjük a leggazdagabb ízeltlábú közösséggel rendelkező nemzetségnek. Mintegy 630 faj köthető hozzájuk. Ehhez képest a hársakhoz csak kisebb fajszámú ízeltlábú közösség kapcsolódik, ami hozzávetőleg 100-110 fajt ölel fel. Ezek között a fajok között vannak, amelyek táplálkozási célból látogatják, mások búvóhelyet keresve fordulnak meg a hársakon.

A hazánkban, erdőtársulásokban előforduló hársak viszonylag egységes csoportot képeznek a tekintetben, hogy milyen ízeltlábú fajok táplálkoznak rajtuk. Kevés olyan fajt tudunk felsorolni, ami csak a kislevelű, vagy csak a nagylevelű, vagy csak kizárólag az ezüsthárshoz kötődik. Azonban olyan fajok, amelyek csak a hársakon, vagy esetleg még néhány más fafajon táplálkoznak már szép számmal akadnak.

Poloska fajok a hársakon

A hársakon szinte emblematikusak a poloska fajok. Közülük a verőköltő bodobács széles körben elterjedt és ismert. Elsősorban a hársak termésén táplálkozik, de számos más, mályvafélék családjába tartozó lágyszárú faj termésén is képes kifejlődni. Jellemzően ősszel alkot nagyobb telepeket.

E fajhoz két érdekességet köthetünk. Az egyik, hogy tél végén, tavasszal az egyik legkorábban megjelenő rovarfajunk. A másik, hogy tandem párosodása fél naptól akár egy hétig is eltarthat. Ennek feltételezhető oka, hogy a hímek ezzel biztosítják szaporodási sikerüket rivális társaikkal szemben.

A másik, hársakat kedvelő, mediterráneumból származó poloskafaj a hársbodobács (Oxycarenus lavaterae). Magyarországon 28 éve jelent meg. A lárvái és imágói a hársak zöld részeit, így leveleit, el nem fásodott hajtásait fogyasztják. Ősszel és tavasszal tömegesen gyülekeznek a hársakon. Ilyenkor egy-egy fán több száz egyedet számláló kolóniák is kialakulhatnak. A hársakon a poloskák közvetlen erdő-, illetve növényvédelmi problémát nem okoznak. Közvetett károsításuk is csekély. A tömeges megjelenésük időszakában a lakosság körében riadalmat, illetve ellenszenvet kelthetnek. E két fajon túl számos mezei- és pajzsospoloska faj választja élőhelyként és táplálékforrásként a hársakat, így a zöld bogyómászó-poloska (Palomena prasina), vagy a Pinalitus cervinus mezeipoloska.

A leveleken fejlődő és táplálkozó ízeltlábú fajok

A nagylevelű hárs levelét számos lepkehernyó fogyasztja. Rágásuk különösen tavasszal feltűnő. Kedvelik a polifág araszolók, a hársfa-sarlósszövő (Sabra harpagula) és a gyapjaslepke (Lymantria dispar) lárvája is. Egyes bagolylepkék, így a kétnemzedékes vadgesztenye-szigonyosbagoly (Acronicta aceris) és az egynemzedékes citromsárga őszibagoly (Tiliacea citrago) előszeretettel táplálkoznak a nagylevelű hársakon. Utóbbi faj hernyói április végétől júniusig rágnak és a leveleken túl a rügyeket is elfogyasztják. A lepkék ősszel repülnek.

Az oligofág fajok között meg kell említenünk a hársfaszendert (Mimas tiliae). Fő tápnövényei a hársak, de esetenként megfigyelhetjük hernyóit nyíreken, szileken, égereken és kivételesen madárberkenyén is. Hernyói többnyire éjjel a fák koronájában rágják a leveleket, kifejlett egyedei azonban egyáltalán nem táplálkoznak, mert pödörnyelvük megrövidült. A hársfaelegyes lombos erdők gyakori faja, de a városi környezettől sem riad vissza, rendszeresen megtalálható a városi hársfasorokban és parkokban. Ha a vegetációs időszakban az időjárás kedvező számára, akár két nemzedéke is kifejlődhet.

A vázasító és hámozgató fajok köre a nagylevelű hárson szerényebb. Esetenként nagyon polifág fajok, illetve egyes hernyók fiatal alakjai vázasíthatnak a leveleken. Van azonban két monofág faj, melyek a hársakon előforduló rovarfajok palettáját mindenképpen színesítik. A kis hárs-levéldarázs (Caliroa annulipes) a levél fonákán hámozgat, de a levélereket és a felső epidermiszt nem fogyasztja el. A kártétel nyomán a levelek erőteljesen száradnak, összepöndörödnek. Kétnemzedékes faj, károsítására május végétől szeptemberig számíthatunk. A másik faj a hársaknázó bordásmoly (Bucculatrix thoracella), melynek lárvája eleinte aknáz, később vázasít a hársak levelén.

A nagylevelű hárson a sodratkészítők között olyan fajokat tudunk megemlíteni, melyeknél a sodrat a károsítás valamilyen kísérő tünete és nem elsődleges célja (pl. utódok védelme). Ilyen sodratot a nagylevelű hárson egyes gubacsszúnyog és levéltetű fajok okoznak.

Napjainkban a hársakon a leggyakoribb aknázófajok a hárslevél-sátorosmoly (Phyllonorycter issikii), a Stigmella tiliae és a hársaknázó bordásmoly (Bucculatrix thoracella). A hárslevél-sátorosmoly több állomáson keresztül ‒feltehetőleg emberi közvetítéssel ‒ került Japánból Európába. Immár 20 éve jelen van a magyar faunában. Kétnemzedékes faj. Érdekessége, hogy szezonális dimorfizmus jellemzi, ami azt jelenti, hogy a nyári és a telelő nemzedék színe némileg eltér. Aknáit a hársak levelének fonákán készíti el két ér között, esetleg a levélcsúcsban. Az aknák helye a levél színén világos pontokból álló foltként jelenik meg (3. ábra). A fiatalabb, alászorult, árnyékos helyen növekedő fákon több aknát lehet megfigyelni. A hárslevél-sátorosmoly természetes ellenségeinek száma mind az eredeti kelet-ázsiai, mind az újabb európai elterjedési területein magas, károsításának csökkentésében ez mindenképpen fontos tényező.

A szintén kétnemzedékes Stigmella tiliae ugyanúgy csak a hársak levelén képez kígyóaknákat (4. ábra). A hársaknázó bordásmoly kétnemzedékes faj rövid, horogszerű aknáit az erek zugában készíti el. A lárva hamar, az első vedlése után elhagyja az aknát és utána szabadon a levél fonákán hámozgat. Ugyanitt gubóban bábozódik. A hárson aknázó levéldarazsak (Parna apicalis, P. tenella) egynemzedékesek és méretes foltaknákat készítenek a leveleken a vegetációs időszak első felében.

A szúró-szívó, illetve a szúró-sebző szájszervvel rendelkező, levélen táplálkozó ízeltlábú fajok nagyobb kötődést mutatnak a hársakhoz, sőt egyes fajok előfordulása egyenesen csak a nagylevelű hárshoz köthető.

A nagylevelű hárson számos levéltetű faj megél. Érdekes azonban, hogy nagyobb levéltetű telepek kialakulása nem jellemző rajta. Egyes fajok szívásukkal a levelek összesodródását (Patchiella reaumuri, Rhopalosiphum padi), míg más faj nagyobb mézharmattermelésével (Eucallipterus tiliae) a korompenészek megtelepedését segíti elő. Jusson csak eszünkbe, hogy néz ki a kocsik szélvédője, ha hársak alatt parkolunk a nyári hónapokban.

A hársakat a pajzstetvek is kedvelik. Fajtól függően a leveleken, hajtásokon, ágakon és a törzsön is megfigyelhetjük pajzsaikat. Van közöttük jól ismert faj, így a közönséges teknős pajzstetű (Parthenolecanium corni), és kevésbé ismert, mint a Pulvinaria hydrangea. A pajzstetvek levélhullást, valamint hajtásszáradást is kiválthatnak a hársakon.

Különösen száraz, meleg időjárási körülmények között a takácsatkák is felszaporodhatnak a nagylevelű hárson, így például az Eotetranychus cumtiliarium, ami csak a nagylevelű hárson él, vagy az Eotetranychus pruni, ami ugyan polifág faj, de a hársakat tekintve csak a nagylevelű hárson telepszik meg, vagy az Eotetranychus tiliarium, ami minden hársfajon és más egyéb lombos fafajon is előfordul. Ezeket a takácsatkákat többnyire a hársak levelének fonákán lehet megtalálni.

A szívogató fajok között található egy széles körben elterjedt, de kisebb egyedszámú kabóca faj (Pediopsis tiliae) is. Eddig Európában csak a kis- és nagylevelű hárson figyelték meg szívogató egyedeit, június és augusztus között. A jövevény amerikai lepkekabóca (Metcalfa pruinosa) a hársakat sem kíméli. Jelenléte a levelek fonákán, a levelek, illetve a virágok alapjánál, a hajtásokon a nimfák által kiválasztott, hullámos viaszszálakról ismerhető fel. Sokszor az imágók és a nimfák is megtalálhatók a károsítás helyén. A táplálkozási szívásnyom, azon túl, hogy kaput nyit más fertőzéseknek, megfelelő élőhelyet biztosít a korompenésznek és ezzel egyidejűleg a fotoszintetikus teljesítményt is csökkenti.

A nagylevelű hárson a gubacsképzők köre különösen gazdag. Az ide tartozó fajok szinte mindegyike monofág és csak a hársakon okoz gubacsokat. E körben mindenképpen ki kell emelnünk az atkákat és a szúnyogokat. A gubacsatkák közé két pár lábbal rendelkező, több testtáját tekintve is redukált testfelépítésű fajok tartoznak. Az Eriophyes exilis atkafaj formagazdag gubacsai többnyire az erek vonalát követik, míg az Eriophyes tiliae a levelek felületén szétszórva okoz kicsi, hegyes gubacsokat (7. ábra). Mindkét faj inkább a fák naposabb, könnyebben felmelegedő oldalán képez gubacsokat. Két hasonló gubacsot okozó atkafaj a Phytoptus bursarius és a P. stenoporus. Előbbi azon kevés faj közé tartozik, ami csak a nagylevelű hársak levelén képes gubacsait kialakítani.

A szúnyogok közé tartozó fajok egy része a levelek besodrásával, eldeformálásával alakítja ki gubacsait (Dasineura thomasiana, Dasineura tiliae), másik része a levélfelületen lencse alakú megvastagodásokat, kiemelkedéseket (Dydimomyia tiliacea, Physemocecis hartigi) hoz létre. A Contarinia fajok a hajtásokon a levélnyeleken és a levélereken képesek gubacsaikat kialakítani.

A kéregben, fában fejlődő és táplálkozó ízeltlábú fajok

A nagy farontó (Cossus cossus) hernyói gyakran fejlődnek idősebb hársak törzsében. A nőstény lepkék mindig lehámló, leváló kéregrészek alá vagy sérülésekbe helyezik a tojásaikat. A lepkék nem sokat repülnek, ezért az egyszer már megfertőzött fákra évről évre újabb és újabb petecsomók kerülnek. Egy nemzedéke két év alatt fejlődik ki. A fertőzött törzsek mellett a törzsön vöröses színű, durva fűrészporszerű ürülékkupacok utalnak a hernyók jelenlétére. A hernyók kifejletten 8-10 cm nagyok. Az elliptikus járatokkal sűrűn behálózott törzsek meggyengülnek.

Idősebb fák üregeiben összegyűlő törmelékben, korhadékban rendszeresen megtaláljuk a rózsabogarak lárváit is.

A fémes és az ólomszürke hársfacincér (Stenostola dubia és S. ferrea) lárvája 4-5 cm átmérőjű, ritkábban vastagabb ágakban, esetleg a törzsben a kéreg alatt rág, majd mélyen befúrja magát a fába, vékonyabb ágak esetében egészen a bélig. A nemző a lárvajárat folytatásában tovább rág, de közben a felszín felé kanyarodik, és majdnem szabályos kerek röpnyíláson keresztül hagyja el a fát.

A foltos hársfacincér (Oplosia fennica) földön fekvő, 3-6 cm átmérőjű, részben korhadásnak indult ágakban fejlődik. A kéregben és kissé alatta rág. A farészben bábozódik. Az imágók kora tavasszal szintén kerek kirepülőnyíláson át távoznak a fából. A hárs-rőzsecincér (Exocentrus lusitanus) idősebb hársak, vékonyabb, 2-3 cm átmérőjű száraz ágaiban fejlődik. Akár enyhén korhadásnak indult ágakban is megél. Kerek röpnyílása van. A polifág fajok közül például a diófacincér (Aegosoma scabricorne) fejlődik ki hársakban.

A díszbogarak számos faja választja a hársakat élőhelyének. A hársfa-tarkadíszbogár (Lampra rutilans) lárvája a kis- és nagylevelű hársak napsütötte, öreg törzseinek és vastag ágainak kérge alatt fejlődik ki két év alatt. A szil-karcsúdíszbogár (Agrilus auricollis- 9. ábra) a szileken kívül, hársakon, egyes irodalmi adatok szerint ostorfán él. Lárvái vékonyabb, elszáradó koronaágakban, esetleg vékonyabb törzsek kérge alatt rágnak. Fejlődési ideje két év. Az aranypettyes díszbogár (Chrysobotris affinis) az egyik legpolifágabb faj a díszbogarak között, gyakran él nagylevelű hárson. A lárvák elhalt, vagy száradó fák törzseinek kérge alatt két-három év alatt fejlődnek ki.

A kaukázusi szú (Ernoporicus caucasicus) álcája és nemzője a hársak száraz ágainak kérgében él.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a nagylevelű hárs ízeltlábú közössége nem kiemelkedően gazdag. Ehhez kapcsolódik, hogy csekély azoknak a fajoknak a száma, amelyek kizárólag csak a nagylevelű hárson találják meg életfeltételeiket. Azonban ezek a fajok jelenlétükkel mindenképpen gazdagítják az erdők ízeltlábú közösségét, növelik diverzitását és összességében az erdők egészségére pozitív hatást gyakorolnak.

A nagylevelű hársakon a természetes egyedszám szabályozó mechanizmusok a szélsőséges esetektől eltekintve jól működnek. Aknázói, gubacsai jól parazitáltak. Tömegszaporodások kialakulása nem jellemző rajta. Gazdasági és természetközeli erdőkben, városi zöldfelületeken kárt, egészségi problémát csak akkor tapasztalhatunk rajta, ha a termőhelyi feltételek nem kedveznek a hársnak, illetve az élőhely minősége gyengébb.