2022 - Nagylevelű hárs (Tylia plathyphylos)

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2022. áprlisi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.

A nagylevelű hárs botanikai jellemzése

Prof. dr. Király Gergely egyetemi tanár, SOE EMK Erdőművelési és Erdővédelmi Intézet

A tudományos Tilia nemzetségnév eredete vitatott, feloldására többféle megközelítés létezik. Általában az ógörög „ptelea” (szil), „ptilon” (szárny) vagy „tilós” (rost, szál) szavakra vezetik vissza, de létezik magyarázat óörmény gyökerekre is.

Az bizonyos, hogy már számos római tudós (Columella, Plinius) a mai rendszertani értelemben használta. Linné az európai hársakat nem különböztette meg, az általa a kontinensről leírt egyetlen fajnevet (T. × europaea) ma a kis- és nagylevelű hárs hibridjére alkalmazzák.

Az európai hársfajok azonosítása a 18. (s részben korai 19.) századi botanikusok nevéhez fűződik. A nagylevelű hársat (T. platyphyllos) az a paviai Giovanni Antonio Scopoli professzor írta le 1772-ben, aki több évet eltöltött a selmecbányai akadémián is (a „platyphyllos” fajnév széleslevelűt jelent).

A fajhoz kapcsoltan gyakran említett társnevek a T. officinarum Crantz (ezt nevezéktani szempontból elvetendő, nem tekinthető érvényes szinonimának), ill. a T. grandifolia Ehrh. (amely érvényes, de nevezéktani-rendszertani bonyodalmak miatt nem egyértelműen értelmezhető név).

A tudományos nevekhez hasonlóan bonyolult, vitatott a magyar „hárs” szó eredetének magyarázata is. Ez a feltevések szerint finnugor eredetű, s fakéregre vagy háncsra utal, ami összefüggésben lehet, hogy a hársak szalagosan leválasztható kérgét sokáig kötözésre használták.

A hárs nemzetség viszonylag kevés fajt számlál, az elfogadott fajok száma 20-30 közötti a különböző modern felfogások szerint, míg 18-65 közötti a régebbi forrásokban. Ezen alacsony fajszám mögött azonban rendkívüli alakgazdagság és a fajok közötti erős hibridizációs képesség áll, ami ezzel együtt rendkívül bonyolult rendszertani helyzetűvé teszi a nemzetséget.

A leírt taxonok magas számához az is hozzájárul, hogy az eredetileg izolált elterjedésű alakokat kertészeti célból sokfelé elterjesztették, és kultúrában is számos köztes alak jött létre. A nemzetség az Óvilág mérsékelt, s részben a szubtrópusi területein elterjedt, sokféleségének centruma Kínában van (közel 20 fajjal); Európában (ha a nagylevelű hársat tágabban értelmezzük) alapvetően 3 fajjal (ill. 1-2 további fajjal a Kaukázusban és a Krímen). Ezen felül egy széles areájú faj (T. americana) él Észak-Amerika atlantikus részén. A bonyolult rendszertani helyzetre kézenfekvő példa maga a nagylevelű hárs, amelyet akár több fajra is lehet bontani.

Alaktana

Nagy méretű, ideális körülmények között hosszú (200-300 év) életű fa, amely jó termőhelyen 35-40 m-es magasságot is elérhet, hosszú, ágtiszta törzset nevelve, míg gyenge, sziklás talajokon gyakran csak 10-15 m magas, szabálytalanabb növekedéssel.

A többi hársfajhoz hasonlóan kiváló vegetatív visszaszerző képességű, plasztikus gyökérzetű, tuskóról kimeríthetetlenül sarjadzó növény (akár földet érő ágai is legyökeresedhetnek). Kérge sokáig sima, majd idősebb korban hosszirányban repedezett, szürkés- vagy feketésbarna.

A vessző kissé zegzugos, váltakozó állású rügyekkel, a hajtás felszíne olajzöld, barnás, egyes alakokon vöröses, kezdetben általában egyszerű szőrökkel borított, amely gyakran tartósan maradó (de egyes alakok kopaszok vagy gyorsan lekopaszodók).

A rügyeket jellemzően három rügypikkely fedi, amelyek közül a legkisebb általában nem haladja túl a rügyhossz felét. A levelek kerekdedek, gyakran kissé részaránytalanok, szíves vállúak, hosszú nyelűek, a levéllemez általában 6-12 cm hosszú .

A levélfonákon a harmadrendű erek erőteljesek, feltűnően kiemelkedők, az érzugok szőrei a kifejlett levélen is fehéresek vagy halványbarnák. A levélszél élesen fűrészes. A levéllemez szőrözöttségének mértéke, maradandósága, illetve a levélfogak alakja a különböző alfajoknál jelentősen eltérő lehet. A virágok 2-5(-7) tagú álernyőkben nyílnak.,amelyek virágzati tengelye hosszának kb. felén összenőtt a kapcsolódó murvalevéllel, ami később a terméságazat repítőkészülékeként szolgál. A virágban a porzók hosszabbak a szirmoknál, amelyek tövében nincs mézfejtő.

A termés 7-10 mm átmérőjű, molyhos, vastag falú (újjal nem összeroppantható), felületén (4-)5 feltűnő bordával )

Elterjedési területe

A nagylevelű hárs szubmediterrán-szubatlanti jellegű közép-európai faj (1. ábra). Az elterjedési terület északi részén síksági-középhegységi, míg a déli részen inkább hegyvidéki elterjedésű, az Alpok déli részén és Európa déli félszigetein akár 1500 m fölé felhatolva.

Az északi határon (pl. a Brit-szigetek, Dél-Skandinávia) a faj őshonossága a széleskörű kultiválás miatt sokfelé kérdéses, fosszilis leletek alapján egyébként a holocén melegebb korszakaiban a mainál északabbra és keletebbre is előfordult.

A déli areahatáron (különösen a Balkán és Kis-Ázsia térségében) az elterjedésbeli kérdőjelek inkább a rendszertani kutatottság hiányára vezethetők vissza.

A Kárpát-medence belső alföldjeiről, ill. az Alpok és Kárpátok magasabb vonulatairól klimatikus okok miatt hiányzik.

A nagylevelű hársat a teljes area területén jelentkezik a kertészeti és erdészeti hasznosítás hatása, ennek következtében az egyes tájakon az ott honosak mellett más alakok is megjelenhetnek, spontán terjedhetnek, vagy hibridizációs folyamatokban vehetnek részt.

Előfordulása

A nagylevelű hárs Magyarországon főleg középhegységi faj, elszórt dombvidéki előfordulásokkal, míg a síkságokon többnyire csak antropogén okból fordul elő. Ahogy az elterjedési terület egészére, hazánkra is igaz a megállapítás, hogy az eredeti elterjedés a széleskörű erdészeti-kertészeti alkalmazás miatt aligha tisztázható pontosan.

A középhegységekben a magasabban fekvő sziklás vonulatokon kétségkívül honos, ill. az árnyas, természetes erdőtakaróval borított völgyekben messzire elereszkedhet. A nyugati határszélen a savanyú, kristályos alapkőzetek miatt még magasabb fekvésben is ritka. A dombvidékeken főleg a löszterületeken valószínűsíthető természetes megjelenése, míg a kavics- vagy homokterületeken inkább csak ültetett. Az Alföldön csak a Beregi- és Szatmári-síkon, ill. a Dráva mentén feltételezzük őshonosságát.

Élőhelye

A nagylevelű hárs viszonylag szárazságtűrő, inkább mészkedvelő faj, amely nem kedveli az aridabb, nagy hőingadozású, erősebb kontinentális klímahatás alatt álló területeket. A legnedvesebb és legszárazabb szélsőségek kivételével gyakorlatilag bármilyen erdőtársulásban előfordulhat.

Jelentős (természetes) elegyarányt, vagy akár domináns szerepet főleg hegyvidéki, sziklai élőhelyeken (szurdok-, törmeléklejtő és sziklaerdők) ér el,  ahol hasonló ökológiai stratégiájú fajokkal (pl. virágos és magas kőris, korai, hegyi és mezei juhar, mezei és hegyi szil) alkothat társulást.

Szálanként vagy kisebb csoportokban megjelenik a klímaregionális erdőtársulásokban (elsősorban gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben és bükkösökben), ahol főleg mikroélőhelyeken (pl. meredek letörések, törmelékes helyek) jellemző. Továbbá alkalmilag felbukkan száraz erdőtársulásokban (pl. mészkedvelő és cseres-kocsánytalan tölgyesek) is, főleg, ha ezek sziklai élőhelyekkel érintkeznek.

A faj kitűnően alkalmazható árnyaló szint létrehozására másodlagos erdőkben, nagyon sok sík- és dombvidéki előfordulása ilyen célú erdészeti alkalmazására vezethető vissza.

Települések környezetében gyakran a városi fásításokból kivadulva jelenik meg, sokszor olyan területeken is, ahol egyébként nem őshonos.

Alfajaihoz a szakirodalom eltérő ökológiai preferenciát rendel (eszerint a subsp. cordifolia a leginkább montán jellegű, pl. szurdokerdőkben, bükkösökben él, a törzsalak kissé lejjebb ereszkedik, míg a további alfajok a sziklás, száraz élőhelyekre koncentrálódnak), ennek részletes hazai elemzése azonban nem történt még meg.

Változatossága

A faj nagyon változatos, a közép-európai területeken általában öt alfaját különböztetik meg, amelyek két nagyobb csoportra bonthatók. A hazai dendrológiai felfogás a fajt tágabb értelemben kezeli, a szűkebben vett nagylevelű hársak (subsp. cordifolia, subsp. platyphyllos, subsp. pseudorubra) mellett ide vonva a subsp. caucasica és subsp. rubra alfajokat is, utóbbi kettőt más rendszertanok külön fajként (vörös hárs – T. rubra) említik.

A szűkebben értelmezett nagylevelű hársak levélfogai nem szálkás csúcsúak, vagy a szálkás csúcs rövid, nehezen leváló, míg a vörös hársak levélfogai hosszan szálkásak, törékeny, könnyen letörő szálkával.

Mindkét csoport esetében a pontos határozás a levél és a fiatal hajtás szőrözöttsége mentén haladhat tovább. Az alfajokat nehéz megkülönböztetni, határozásra csak a nagyobb fák virágzó-termő hajtásai alkalmasak, amelyeket magasabb, zárt állományban alig lehet elérni, így elterjedésükről kevés, jól alátámasztott adattal rendelkezünk. Forrásaink mind az öt bemutatott alfajhoz rendelnek őshonosnak vélt magyarországi előfordulásokat, ezeket részben (főleg a két vörös hárs alfaj esetében) más kutatók megkérdőjeleznek.

Forrás:

Caudullo G., Welk E., San-Miguel-Ayanz J. (2017) Chorological maps for the main European woody species. Data in Brief 12, 662-666. DOI: 10.1016/j.dib.2017.05.007