2023 - Vénic szil (Ulmus laevis)

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2023. évi júniusi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.

Dr. habil. Frank Norbert1

1egyetemi docens, SoE EMK, Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet

A vénic-szil erdőművelési tulajdonságai

Az Ulmus nemzetség mintegy 40 faja az északi mérsékelt és szubtrópusi égövben található. Az utolsó jégkorszak után – a jelenlegi kutatások alapján – a Balkánon lévő refugiumából az őshonos szilfajok közül elsőként a vénic-szil indult hódító útjára. A mezei és hegyi szillel ellentétben a vénic-szilnek csak egy refugiuma volt, amely magyarázata (lehet) a fajon belüli alacsonyabb variabilitásnak.

A szilek számos kultúrában fontos szerepet töltöttek be: a szil képviselte a nőt, míg a kőris a férfit; a kelták a szil tekintették a bizalom, a jó szándék fájának, ami a testnek és a léleknek erőt adott.

Dél-Franciaországban a szilfa hasonló jelentőséggel bírt, mint a német nyelvterületen a hársfa, azaz a közösségi élet központi helye volt: itt tartották az Istentiszteleteket/miséket, ez volt az igazságszolgáltatás helye is.

A vénic-szil széles toleranciájú, ártereink második koronaszintjének árnytűrő, ma már egyre ritkábban előforduló fafaja.

A termőhelyi igényeit tekintve fény- és melegigényes, a talajokat tekintve viszonylag széles toleranciával rendelkezik. A legjobb növekedést a jó vízellátottságú termőhelyeken, könnyű és laza homoktalajokon, illetve lápos jellegű talajokon mutatja. Megtalálható továbbá a mély, meszes, talajvízben szegény termőhelyeken is, valamint a száraz, déli kitettségű domboldalakon.

A vénic-szillel leggyakrabban, mint a természetes árterek termőhelyi viszonyaihoz alkalmazkodó, meglehetősen gyenge kompetitív képeséggel rendelkező elegyfafajjal találkozhatunk.

A legfeljebb 25-30 m magasra növő, zárt állományban vastag ágakra bomló, ritkán egyenes törzsű, nehezen ágtisztuló vénic-szil szabálytalan koronát fejleszt, amelynek alsó ágai rendszerint lehajlók.

Gyökérzete terjedelmes, és a lombsátor szélén messze túlnyúló. Idősebb korára jellemző a tő környéki támasztógyökerek jelentős mértékű megvastagodása.

Tőről való sarjadzóképessége jó, ezzel szemben gyökérsarjakat általában csak a gyökérsérülések helyein hoz, sarjadzóképessége kisebb intenzitású, mint a mezei- illetve a hegyi szil. Visszaszerző-képessége jó. Törzsén, jellemző a vízhajtásképzés.

Virágzási ideje március közepe, második fele, általában 1-2 héttel később, mint a hegyi szil, szélbeporzó.

A lependék termése május közepén érik és hullik. Állományban mintegy 20-30, szabad állásban 15-20 éves kortól fordul termőre és rendszeresen terem. Ezermagtömege: 7,2 g. (Egy 30 cm mellmagassági átmérőjű, átlagos lombkoronával rendelkező faegyed mintegy 114.000 db csírázóképes magot hoz évente.) A magvakat főképp a szél terjeszti, de a távolsági terjesztésben a víz fontos szerepet tölt be. (A csíracsemeték mintegy 90%-a a maghullató fa törzse körüli 30 méteres sugarú körben található.) Évente rendszeresen terem; bőséges magtermésre 2-3 évente lehet számítani.

A magvak gyűjtés után azonnal vetendők, mivel a csírázóképességét – megfelelő tárolás nélkül – nagyon hamar elveszti. Tárolni rövid ideig, száraz, hűvös, jól szellőző helyen lehetséges, gyakori átlapátolással, mivel a mag nagyon fülledékeny.

A teljes érésben szedett magvakat, 10%-os nedvességtartalomra történő szikkasztás után, zárt edényben, -1 - -5 °C fokon öt évig lehet tárolni, az eredeti csírázóképességének 90%-ának megtartásával.

A szárazon tárolt mag a következő tavaszig megőrzi csíraképességét, de ebben az esetben vetés előtt 1-2 napos áztatás szükséges. A szilek magjának alacsony a csírázóképessége, friss állapotban sem haladja meg a 20-25%-ot. A vetés után a magvak csírázása 8-10 napon belül megindul.

A megfelelően előkészített vetőhoronyba 200 db magot kell vetni folyóméterenként, melyet vékonyan (1-2 cm) humusszal, vagy humusz és föld keverékével szükséges takarni és tömöríteni. A vetést üdén kell tartani, ezért szükséges az első lomblevelek megjelenéséig a napi többszöri öntözés. A talaj nedvességének megőrzése érdekében gyakran alkalmaznak szalmatakarást, melyet a lomblevelek megjelenése után eltávolítandó.

A csemeték általában az első év őszi kiemelésig elérik a 60-80 cm magasságot. Erdősítési, fásítási célokra a gyakorlat többnyire 1-2 éves magágyi csemetét használ fel.

Fiatalon gyorsan nő, a számára optimális termőhelyen korán megkezdi a koronája fejlesztését és a vastagsági növekedést is. A megfelelő alakú törzsneveléshez a fiatalkori sűrűn való tartást ajánlott.

Az erdőművelési szakkönyvek általában csak a tápanyagokban gazdag, üde, völgyi termőhelyekre való alkalmasságát, valamint a mellékállományként, -fafajként történő alkalmazását emelik ki, alig megemlítve a faj erdőszegélyekben, fásításokban, mezővédő erdősávokban való fontos szerepét.

A szilek fáját felhasználták bútor és furnérkészítéséhez, de a sporteszközök előállítására is, továbbá a könnyen leválasztható háncsszálakból egykoron előszeretettel készítettek fonalakat, köteleket, valamint fonott méhkaptárokat.

Az erdőgazdálkodási jelentőségei közül ki kell emelni, hogy a vénic-szil már viszonylag korán előtérbe kerül – az árnytűrő képessége miatt -, az ár- illetve hullámterületeken lévő nemesnyár- és tölgyállományok elegyítésére. Megemlítendő a jelentős mennyiségű és gyorsan bomló lombozatának kiváló avarképző tulajdonsága.

A mezővédő erdősávok második szintjének kialakítására, valamint a patakok, csatornák fásítására is alkalmas. Mésztűrő(kedvelő) képessége miatt szikes területek fásítására, illetve erdőtelepítésre, -felújításra használható fafajunk.

Viszonylag jól tűri/elviseli a városi körülményeket, ezért a jövőben nagyobb szerepet tölthetne be a park- és közterületfásításokban.

A vénic-szil, az emberi tevékenység következtében, élőhelyének jelentős részét elveszítette. A faj, különösen a folyók természetes medrének átalakításait (folyószabályozás) és a közép-európai vizes helyek lecsapolását szenvedte el, melyet tovább fokozott az erdőművelés sematizálása.

A vénic-szil természetes élőhelyeinek csökkenése – ellentétben a másik két közép-európai fajban – a fontosabb kockázati tényező, mint a szilpusztulást kiváltó betegség.

Ennek megfelelően a megőrzési stratégiának is más prioritások mentén kell működni, hiszen a túlnyomórészt nedves vagy átmenetileg elöntött, különleges helyeken élő fafaj nagymértékben függ a természetes erdődinamikai hatásoktól és a természetközeli vízviszonyoktól.

A vénci-szil az őshonos fás növényzet értékes elemeként, amely több európai országban is szerepel a vörös listán, nagyobb figyelmet érdemelne az erdőgazdálkodásban és a tájvédelemben egyaránt.

 

2024

2024
Európai vagy közönséges bükk (Fagus sylvatica) 2024
2023
Vénic szil (Ulmus laevis) 2023
2022
Nagylevelű hárs (Tylia plathyphylos) 2022
2021
Lisztes berkenye - Sorbus aria 2021
2020
Tatár juhar - Acer tataricum 2020
2019
Sajmeggy - Prunus mahaleb 2019
2018
Virágos kőris 2018
2017
A vadalma - Malus sylvestris 2017
2016
A mezei szil - Ulmus minor 2016
2015
Kocsányos tölgy - Quercus robur 2015
2014
Mezei juhar - Acer campestre 2014
2013
Házi berkenye - Sorbus domestica 2013
2012
Zselnicemeggy - Padus avium 2012
2011
Tiszafa - Taxus baccata 2011
2010
Ezüst hárs - Tilia tomentosa 2010
2009
Mézgás éger - Alnus glutinosa 2009
2008
Törékeny fűz - Salix fragilis 2008
2007
Szelídgesztenye - Castanea sativa 2007
2006
Magyar kőris - Fraxinus angustifolia vahl subsp. danubialis pouzar 2006
2005
Közönséges boróka - Juniperus communis 2005
2004
Fekete nyár - Populus nigra 2004
2003
Hegyi juhar - Acer pseudoplatanus 2003
2002
Molyhos tölgyek - Quercus pubescens AGG. 2002
2001
Bibircses nyír - Betula pendula 2001
2000
Barkócaberkenye - Sorbus torminalis 2000
1999
Hegyi szil - Ulmus glabra 1999
1998
Vadkörte - Pyrus pyraster 1998
1997
Kislevelű hárs - Tilia cordata 1997
1996
Madárcseresznye - Cerasus avium 1996

1996



Évek fái