2023 - Vénic szil (Ulmus laevis)

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2023. évi júniusi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.

Dr. habil. Frank Norbert¹

¹egyetemi docens, SoE EMK, Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet

A vénic-szil erdőművelési tulajdonságai

Az Ulmus nemzetség mintegy 40 faja az északi mérsékelt és szubtrópusi égövben található. Az utolsó jégkorszak után – a jelenlegi kutatások alapján – a Balkánon lévő refugiumából az őshonos szilfajok közül elsőként a vénic-szil indult hódító útjára. A mezei és hegyi szillel ellentétben a vénic-szilnek csak egy refugiuma volt, amely magyarázata (lehet) a fajon belüli alacsonyabb variabilitásnak.

A szilek számos kultúrában fontos szerepet töltöttek be: a szil képviselte a nőt, míg a kőris a férfit; a kelták a szil tekintették a bizalom, a jó szándék fájának, ami a testnek és a léleknek erőt adott.

Dél-Franciaországban a szilfa hasonló jelentőséggel bírt, mint a német nyelvterületen a hársfa, azaz a közösségi élet központi helye volt: itt tartották az Istentiszteleteket/miséket, ez volt az igazságszolgáltatás helye is.

A vénic-szil széles toleranciájú, ártereink második koronaszintjének árnytűrő, ma már egyre ritkábban előforduló fafaja.

A termőhelyi igényeit tekintve fény- és melegigényes, a talajokat tekintve viszonylag széles toleranciával rendelkezik. A legjobb növekedést a jó vízellátottságú termőhelyeken, könnyű és laza homoktalajokon, illetve lápos jellegű talajokon mutatja. Megtalálható továbbá a mély, meszes, talajvízben szegény termőhelyeken is, valamint a száraz, déli kitettségű domboldalakon.

A vénic-szillel leggyakrabban, mint a természetes árterek termőhelyi viszonyaihoz alkalmazkodó, meglehetősen gyenge kompetitív képeséggel rendelkező elegyfafajjal találkozhatunk.

A legfeljebb 25-30 m magasra növő, zárt állományban vastag ágakra bomló, ritkán egyenes törzsű, nehezen ágtisztuló vénic-szil szabálytalan koronát fejleszt, amelynek alsó ágai rendszerint lehajlók.

Gyökérzete terjedelmes, és a lombsátor szélén messze túlnyúló. Idősebb korára jellemző a tő környéki támasztógyökerek jelentős mértékű megvastagodása.

Tőről való sarjadzóképessége jó, ezzel szemben gyökérsarjakat általában csak a gyökérsérülések helyein hoz, sarjadzóképessége kisebb intenzitású, mint a mezei- illetve a hegyi szil. Visszaszerző-képessége jó. Törzsén, jellemző a vízhajtásképzés.

Virágzási ideje március közepe, második fele, általában 1-2 héttel később, mint a hegyi szil, szélbeporzó.

A lependék termése május közepén érik és hullik. Állományban mintegy 20-30, szabad állásban 15-20 éves kortól fordul termőre és rendszeresen terem. Ezermagtömege: 7,2 g. (Egy 30 cm mellmagassági átmérőjű, átlagos lombkoronával rendelkező faegyed mintegy 114.000 db csírázóképes magot hoz évente.) A magvakat főképp a szél terjeszti, de a távolsági terjesztésben a víz fontos szerepet tölt be. (A csíracsemeték mintegy 90%-a a maghullató fa törzse körüli 30 méteres sugarú körben található.) Évente rendszeresen terem; bőséges magtermésre 2-3 évente lehet számítani.

A magvak gyűjtés után azonnal vetendők, mivel a csírázóképességét – megfelelő tárolás nélkül – nagyon hamar elveszti. Tárolni rövid ideig, száraz, hűvös, jól szellőző helyen lehetséges, gyakori átlapátolással, mivel a mag nagyon fülledékeny.

A teljes érésben szedett magvakat, 10%-os nedvességtartalomra történő szikkasztás után, zárt edényben, -1 - -5 °C fokon öt évig lehet tárolni, az eredeti csírázóképességének 90%-ának megtartásával.

A szárazon tárolt mag a következő tavaszig megőrzi csíraképességét, de ebben az esetben vetés előtt 1-2 napos áztatás szükséges. A szilek magjának alacsony a csírázóképessége, friss állapotban sem haladja meg a 20-25%-ot. A vetés után a magvak csírázása 8-10 napon belül megindul.

A megfelelően előkészített vetőhoronyba 200 db magot kell vetni folyóméterenként, melyet vékonyan (1-2 cm) humusszal, vagy humusz és föld keverékével szükséges takarni és tömöríteni. A vetést üdén kell tartani, ezért szükséges az első lomblevelek megjelenéséig a napi többszöri öntözés. A talaj nedvességének megőrzése érdekében gyakran alkalmaznak szalmatakarást, melyet a lomblevelek megjelenése után eltávolítandó.

A csemeték általában az első év őszi kiemelésig elérik a 60-80 cm magasságot. Erdősítési, fásítási célokra a gyakorlat többnyire 1-2 éves magágyi csemetét használ fel.

Fiatalon gyorsan nő, a számára optimális termőhelyen korán megkezdi a koronája fejlesztését és a vastagsági növekedést is. A megfelelő alakú törzsneveléshez a fiatalkori sűrűn való tartást ajánlott.

Az erdőművelési szakkönyvek általában csak a tápanyagokban gazdag, üde, völgyi termőhelyekre való alkalmasságát, valamint a mellékállományként, -fafajként történő alkalmazását emelik ki, alig megemlítve a faj erdőszegélyekben, fásításokban, mezővédő erdősávokban való fontos szerepét.

A szilek fáját felhasználták bútor és furnérkészítéséhez, de a sporteszközök előállítására is, továbbá a könnyen leválasztható háncsszálakból egykoron előszeretettel készítettek fonalakat, köteleket, valamint fonott méhkaptárokat.

Az erdőgazdálkodási jelentőségei közül ki kell emelni, hogy a vénic-szil már viszonylag korán előtérbe kerül – az árnytűrő képessége miatt -, az ár- illetve hullámterületeken lévő nemesnyár- és tölgyállományok elegyítésére. Megemlítendő a jelentős mennyiségű és gyorsan bomló lombozatának kiváló avarképző tulajdonsága.

A mezővédő erdősávok második szintjének kialakítására, valamint a patakok, csatornák fásítására is alkalmas. Mésztűrő(kedvelő) képessége miatt szikes területek fásítására, illetve erdőtelepítésre, -felújításra használható fafajunk.

Viszonylag jól tűri/elviseli a városi körülményeket, ezért a jövőben nagyobb szerepet tölthetne be a park- és közterületfásításokban.

A vénic-szil, az emberi tevékenység következtében, élőhelyének jelentős részét elveszítette. A faj, különösen a folyók természetes medrének átalakításait (folyószabályozás) és a közép-európai vizes helyek lecsapolását szenvedte el, melyet tovább fokozott az erdőművelés sematizálása.

A vénic-szil természetes élőhelyeinek csökkenése – ellentétben a másik két közép-európai fajban – a fontosabb kockázati tényező, mint a szilpusztulást kiváltó betegség.

Ennek megfelelően a megőrzési stratégiának is más prioritások mentén kell működni, hiszen a túlnyomórészt nedves vagy átmenetileg elöntött, különleges helyeken élő fafaj nagymértékben függ a természetes erdődinamikai hatásoktól és a természetközeli vízviszonyoktól.

A vénci-szil az őshonos fás növényzet értékes elemeként, amely több európai országban is szerepel a vörös listán, nagyobb figyelmet érdemelne az erdőgazdálkodásban és a tájvédelemben egyaránt.