2023 - Vénic szil (Ulmus laevis)

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2023. évi októberi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el. (Jelenleg frissítés alatt.)

Dr. Kelemen Géza igazságügyi szakértő

Dr. Tuba Katalin egyetemi docens¹

¹SoE EMK Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet

A vénic szil favizsgálói szempontú tulajdonságai

A szilfavész miatt  lakott területeinken a terebélyes koronájú vénic szil ritkán fordul elő, leginkább parkok szélein, eldugott zugaiban találhatjuk meg egy-egy példányát. A favizsgáló ezért jóformán csak szakirodalmi ismereteire, vagy kevés tapasztalatára hagyatkozhat, ha belterületen véleményeznie kell egyedeit.

Vannak azonban jellegzetes tulajdonságai, amelyeket figyelembe kell vennie a favizsgálatok során. Az általunk kiemelt tulajdonságok közül néhány – más, nem rokon fafajnál is – előfordul, azaz nem faji bélyeg, hanem inkább a fáknak, mint a hosszú életű növények egyik megjelenési formájának fizikai adottsága.

A vénic szil egyik jellemzője a törzsön, de sokszor a vázágakon is kialakuló hatalmas bordái. Mondhatni, a vénic szilnél faji bélyeg, de tudjuk, a borda megjelenése, különösen idősebb korban más fafajainknál is előforduló bizonyos elváltozásokra adott reakció.

A bordák általában gyorsabban növő, juvenilis részei a törzsnek, amelyek azért növekednek sokkal gyorsabban a fa kerületén található többi farostnál, hogy az elváltozások káros hatását mielőbb ellensúlyozzák.

A gyorsabb növekedéssel fiatal, nagy víztartalmú farostok keletkeznek. Ennek kívülről látható nyoma a szokásosnál szélesebben felrepedező héjkéreg, amely hasadékainak mélyén előbukkan a „normál” kéregrepedéseknél jóval szélesebb, sokkal világosabb színű háncsszövet.

Szinte biztosra vehető, hogy a borda mellett, vagy a fatestben a borda mögött gyengébben növekedő, vagy éppen korhadó részek rejtőznek. Ezek a beteg részek gyengébb faanyaga miatt a fa igyekszik kiegyenlíteni a csökkenő szilárdságot. Éppen ezért egy jelnek kell tekintenünk a bordák megjelenését, és ilyenkor figyelmesebben kell megvizsgálnunk a fát, vajon mi a borda kifejlődésének az oka.

Hasonló képződmény a fagyléc is, vagy a hosszanti mechanikai sérülések sebkallusza is, de a bordák esetén a fatest egyáltalán nem kerül felszínre, szemben a másik két jelenséggel.

A bordák korát, csakúgy, mint a fagylécek, vagy más kalluszosodó sérülés korát gyakorlott szemmel meg lehet állapítani, hiszen a fák növekedésének évenkénti leállása majd újraindulása a fatest évgyűrűihez hasonlón szabályos évbarázdákat hoznak létre a bordákon, vagy akár a sérülések sebgyógyulásánál is.

A második kiemelendő tulajdonsága a vénic szilnek, hogy törzse messziről felismerhető a hatalmas terpeszéről, ami felfelé gyakran bordákban folytatódik. Ez a jellegzetes törzsalakulás már fiatal korában jól látható.

Ilyen méretes terpeszeket más hazai fafajainknál, így a jegenyenyárnál valamint a platánnál, vagy más fafajainknál matuzsálemi korukban figyelhetünk meg, ami azonban a fiatal vénic szilnél faji bélyegnek tekinthető.

Az ilyen hosszan kinyúló, ám keskeny, lemezszerű terpeszek neve a trópusi fák esetén palánkgyökér, ugyanis ott a sekély termőrétegű talajon ezek a fák a kidőlés ellen pillérszerű képződménnyel védekeznek.

Könnyű belátni, hogy a széles, hatalmas terpeszek rendkívül hatékonyan támasztják meg a fát, csakúgy, mint a pillérek a támfalakat, vagy középkori várak, templomok falát (nem véletlen, hogy a birkózók vagy az ökölvívók kezdő pozíciója is a széles terpeszállás…) A törzs gesztjében kialakuló üreg stabilitást csökkentő káros hatását a nagy terpesz így képes kivédeni.

A favizsgálók számára a terpeszek tehát sokat elárulnak a fáról, azonban vannak hátrányaik is, hiszen a hangtomográf vizsgálatok eredményének értelmezése ezekben az esetekben nehézkes: a pillér ormába vert érzékelő a különleges alakú keresztmetszet miatt hibás eredményt ad, a terpeszek közé vert érzékelő viszont a valóságosnál sokkal gyengébb állékonyságú keresztmetszetet jelez, ami téves következtetésre ad okot.

Megoldás lehet, hogy minden terpeszoromba, és a köztük elhelyezkedő minden vápába behajtunk egy érzékelőt, de erre ritkán nyílik lehetőség, ugyanis a forgalomban lévő tomográfok csak 10 vagy 12 érzékelővel dolgoznak, ami ilyen esetekben sokszor kevésnek bizonyul.

A harmadik érdekesség a sokat megélt, nagyon idős vénic szilek esetén, de más fafajú, magas kort elért fánál is, hogy a sekélyen futó gyökerek vastagsági növekedésükkel, de akár talajerózió következtében is a felszínre bukkannak.

Ilyenkor ezeken a gyökereken kialakul ugyan a héjkéreg, ami sokáig jóval vékonyabb, mint a törzsön vagy a vázágakon található héjkéreg. A vékonyabb kéreg értelemszerűen sérülékenyebb is, csakúgy, mint a messze kinyúló, fizikai akadályt képező palánkszerű terpeszek is, ezért az ilyen fák közelében sokkal óvatosabban kellene gépekkel mozogni, a sérülések elkerülése érdekében.

Sajnos a városok parkjaiban, de gyakran még erdeinkben is a figyelmes megközelítés nem gyakori, sem gyalogszerrel, sem gépekkel, így a felszíni gyökérzet és a méretes terpeszek szinte mindig sérülésekkel terheltek, és ezzel egyidejűleg fertőzési kapukat nyitnak a kórokozóknak.

A vénic szilhez hasonlóan más fák törzsén is megtaláljuk a dudorokat, kinövéseket, golyvákat, amelyek gyakran gombás megbetegedések vagy rovarok szúrása okoz.

A vénic szilre történetesen nem ez, hanem az alvórügyek időnkénti burjánzása a jellemző, amely kinövések ugyanazon élettani folyamatok eredménye, mint amit a hársaknál is ismerünk.

A fa ilyenkor gyakran úgy érzi, hogy a korona hiányosságai miatt fattyúhajtások képében másodlagos koronát kell fejleszteni a törzs alacsonyabb szintjein, azonban az oldalárnyalás és a csúcsdominancia miatt ez nem, vagy csak részben lesz sikeres.

A szilnél a fattyúhajtások megindulása során azt tapasztaljuk, hogy ezek a fattyúhajtások hamar elszáradnak, amolyan pamacsos, kócos megjelenésű gallytömegek látványát kölcsönözve a fa törzsének.

Több ilyen hajtásnövesztés és leszáradás után az alvórügyek tömege már kiemelkedéseket, dudorokat hoznak létre. Ezek nem betegségre utaló jelek, hanem az alvórügyek időnkénti „beindulását” jelentik. A fáknak ezeken a helyeken a dudorok, kiemelkedések miatt értelemszerűen nagyobb az átmérőjük, vastagabbak, ezzel együtt a fa törzsének stabilitása is jóval nagyobb, mint enélkül.

Ötödik tulajdonságként meg kell említenünk a vénic szilre oly jellemző „fatojás”-ok képzését.

Magyarul nincs jó kifejezés erre az elváltozásra, de német nyelvterületen hallhatjuk (magyarra fordítva) a kéreggumó, illetve a fagyöngy kifejezéseket (utóbbi nem az ismert élősködő növény).

Ezek kifejlődésének oka megnyugtatóan még nem tisztázott, de valószínűleg az elhalt alvórügyét a fa évgyűrűszerűen évről évre, akár 50-60 évig is újabb és újabb fa- és kéreganyaggal burkolja be.

A folyamat végén a sok évig így növekvő, tojás alakú képződmény magától is könnyen letörik, mivel nincs már kapcsolata a fatesttel. A fatojás képződménye nem tévesztendő össze az (ág)dudorral, az ugyanis mélyen a fatestbe ágyazódik.

Az átlagnál gyakrabban fordul elő a vénic szilnél az egymáshoz közel álló fák, vagy ágaik összenövése, bár ez a tulajdonság nem csak ehhez a fafajhoz köthető. Különböző fajok közötti összenövés ritka, ahhoz rendszertanilag nagyon közel kell állniuk egymáshoz. Leggyakoribb ilyen eset a fa saját ágának visszanövése a fatestbe.

Eltérő fajok közötti összenövés anatómiai értelemben tehát igen ritkán, ám morfológiailag már gyakrabban fordul elő. Mi értünk ezalatt? Gyakran látunk olyan jelenséget, hogy két, egymás mellett álló fa külön törzset alkot, esetleg fizikailag össze is érnek, vagy éppen dörzsölik a közös érintkezési pontokat és felületeket, de szöveti szinten nincs egység. A koronáik azonban távolabbról nézve egy egységet formáznak, azaz a két fának mintha egy közös koronája lenne.

Ilyenkor arra kell figyelni, hogy ha egyik fán netán koronacsökkentést kell végrehajtani, vagy éppen a fát ki kell vágni, akkor a művelet a másik fára is erős, akár végzetes hatással lesz, hiszen a visszamaradó fa egyensúlya megbomlik, a fát kisebb szél esetén is koronatörés sújthatja.

A felmerülő metszési munkáknál a faápolónak viszont a szil különleges szerkezetű faanyagával gyűlik meg a baja, A szilek, különösen a vénic szil rostlefutása hullámos, amely a keresztmetszetben az évgyűrűkön belüli késői pászta edényei és az ezeket kísérő hosszparenchimák hullámos sorokba rendeződésével figyelhető meg.

Az eredmény a nehezen hasítható faanyag, ami miatt a sziltuskókat mészárostőkének is használták eleink. A háncsrostok pedig rendkívül szívósak, ezért is volt alkalmas háncskötelek készítésére.

A vénic szil tehát érdekes, tanulságos jelenségeket mutat, amelyek fáink, erdeink sokszínűségét növelik.

Nomád őseink spirituális szemléletével közelítve a fához azt is észre kell vennünk, hogy ez a fafaj is sokat beszél nekünk, csak legyen értő fülünk hozzá!