2021 - Lisztes berkenye - Sorbus aria

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2021. októberi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.

Dr. habil. Frank Norbert, SOE EMK EMEVI

A kis termetű, gyakran csak cserje méretű, lassan növő, erősen tagolt áreával rendelkező lisztes berkenye erdeink nagyon ritka, már-már eltűnőfélben lévő fafaja. A mintegy 12–15 méter magasra növő, a talajfelszín alatt messze futó szívgyökérzetével és gazdag hajszálgyökér-rendszerével a lisztes berkenye jól megköti a meredek, sziklás területek talaját.

Virágjai lombfakadás után, május derekán nyílnak. Az ovális 12–15 mm hosszúságú narancspiros, majd fehéren pontozott skarlátvörös termése, mely kezdetben fanyar ízű, majd az első fagyok után édeskéssé válik, szeptember végén, október elején érik, és gyakran az egész télen át a fán marad.

Gyümölcse a 17. századi Burgundiában és Lotaringiában különleges csemegének számított; Svájcban az ínséges időszakban a liszthez keverték, melyből aztán kenyeret sütöttek (püspökkenyér: Hutzelbrot). A szénához kevert szárított termését a disznók hizlalásánál alkalmazták. A népi gyógyászatban is ismert, mint a köhögés, hurut és a hasmenés ellenszere. Cukor hozzáadásával ecet, vagy bor, pálinka, illetve az erjesztett termésből sör is készíthető. Citrom vagy alma hozzáadásával lekvár, illetve gyümölcslé előállítására alkalmas.

Magja vörösesbarna, selyemfényű, köldöke fehéres; ezermagtömege: 13–18 g, magterjesztése: zoochor. Sziklevele 6–15 mm hosszú, ovális vagy visszástojásdad, sötétzöld.

A nagy ökológia amplitúdóval és pionírjelleggel rendelkező, talaj, klíma és tápanyagigényét tekintve igénytelen fafaj fiatalon félárnyéktűrő. Rendszerint az alsóbb lombkoronaszintekben található meg, és ebben az életfázisban fényigényesebb, mint a barkócaberkenye.

Sűrűségi kortól kezdődően jelentősen megnő a fényigénye; árnyékban növekedése visszamarad, nem fejleszt egyenes törzset, vitalitása csökken, és hajlamossá válik a fattyúhajtás képzésére. A késői fagyokra kevésbé érzékeny, mint a barkócaberkenye.

A lassú növekedése, hosszú életciklusú, magassági növekedését, számára kedvező termőhelyi viszonyok esetén, 50–60 éves korban fejezi be, és mintegy 100–150 éves kort érhet el.

Visszaszerző-képessége jó; mind tőről, mind pedig gyökérről jól sarjad. Sérült koronáját gyorsan képes regenerálni.

Csemeteneveléshez a begyűjtött termést feldolgozásig 8–15 cm vastag prizmákban kell tárolni. A vetés előtt a magot a húsától meg kell tisztítani, mely végezhető taposással vagy darálással. Amennyiben tiszta magot akarunk előállítani, akkor az összezúzott termést bő vízben többször át kell mosni. Tavaszi vetéshez a tiszta magot nedves homokban +1 – +4 °C-on szükséges tárolni. Saját felhasználásra, vagy ha nem szükséges a tiszta mag előállítása, akkor a mag a szétzúzott hússal együtt is vethető, de előtte szikasztani szükséges. Ez akkor megfelelő, ha jól szórható törmeléket állítottunk elő. A tiszta mag –5 °C-on tárolva néhány évig megőrzi a csírázóképességét.

Tavasszal, április végén 1–2 cm mély vetőágyakba kell vetni a magvakat, vagy a maghús-törmeléket. Utóbbi esetben érdemes próbavetést végezni a folyóméterre vetendő magok számának megállapítása miatt. Tiszta mag esetében 30 mag/fm a vetési norma; csírázóképessége általában 70%. A rendszeres gyomlálás és az öntözés nélkülözhetetlen; a kiültethető méretet 2–4 éves korban ér el, azonban többszöri iskolázással suháng sorfa is nevelhető belőle. Vegetatív szaporítása történhet ősszel alvószemzéssel, tavasszal oltással.

A dús lombozatával, bőséges lombhullásával árnyékolja, illetve javítja termőhelyét. Fényigényessége miatt a felnyiló, gyér záródású állományokban, valamint a cserjésekben, továbbá az erdőszegélyeken találja meg a számára optimális életfeltételeket.

Termetéből, növekedéséből származó tulajdonságai miatt fatermesztési jelentősége igen csekély.

Nyugat-Európában a fenyvesek fafajcserés átalakítása, illetve alátelepítése során előszeretettel alkalmazták, alkalmazzák, de szerepet kapott a mészkő-törmeléklejtő erdők előerdősítésekor is.

Az elmúlt évszázadok erdőgazdálkodási gyakorlata miatt erdeinkből kiszorult, szinte teljesen eltűnt, holott terjedelmes gyökérzetével a meredek hegyoldalak, valamint a talajvédelmi rendeltetésű erdők, továbbá a mész- és dolomitkopárok fontos fafaja.

Egykoron a fejesfaüzemmódban tartott lisztes berkenye fákról nyert fiatal hajtásokkal etették az alpesi legelőkön tartott borjúkat. A népi hiedelem szerint a ház bejárati ajtaja fölé helyezett lisztes berkenye ágak távol tartják a szellemeket, és a népi megfigyelések alapján az időjárás-változáskor a berkenye levélfonák színe megváltozik.

A településfásítás egyik fontos fafaja (lehet), mivel a városi szennyezett levegőt és mezoklímát jól tűri. További alkalmazási területként javasolt a mezővédő erdők és a különféle agroerdészeti rendszerek kialakítása során.