2016 - A mezei szil - Ulmus minor

A mezei szil rovarvilága

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2016 októberi lapszámában jelent meg, mely a szövegkapcsolóra kattintva tölthető le pdf. formátumban.

Prof. dr. Lakatos Ferenc, tanszékvezető egyetemi tanár, dékán, NYME EMK

Amikor nekiállok (ülök…) az évi ‘rendes’ feladatnak, az év fája és rovarvilága megírásának, mindig elgondolkodok. Vajon tényleg csak a károsítókról kellene írni? Vagy a rajta táplálkozó/megbújó többi rovarról is? Persze ez utóbbi jóval hosszabb és bővebb feladat és nem biztos, hogy a rovarok világa mindenkit ennyire érdekelne.

Szintén nem egyszerű feladat az egyes szilfajok rovarközösségei között meglévő különbségeket leírni és csak a mezei szilre fókuszálni, hiszen igen nagy a hasonlóság. A honos szileken (mezei, hegyi, vénic) túl a főként lakott területeken megtalálható, különböző helyekről származó kertészeti hibridek, fajták és fajok rovarközössége tér el leginkább ezektől.

                Tovább nehezíti a feladatot, hogy a hegyi szil már szerepelt 1999-ben az év fái között és a rajta előforduló rovarfajokról Csóka György igen részletes leírást adott (Erdészeti Lapok CXXXIV 10. sz. 312–313.).

                Szóval, mezei szil! Kinek mi jut erről eszébe? Természetesen a szilpusztulás! Igaz, ez a jelenség nem csak a mezei szilre volt jelentős hatással. A járvány lefolyásáról, a betegség tüneteiről, illetve a mezei szil kórokozóiról szóló anyagot Szabó Ilona állított össze (Erdészeti Lapok CLI 6. sz. 203–204.). De maradjunk csak az állatoknál, pontosabban a rovaroknál.

A levélen előforduló ízeltlábúak

Rendszertani értelemben nem a rovarokhoz tartoznak a gubacsatkák (Eriophyidae), melyek több faja is megtalálható a mezei szil koronájában (Aceria spp., Tetra spp.., Tegonotus spp., Rhyncaphytoptus spp.), de komoly gondot eddig egyik sem okozott. Vannak köztük gubacsképzők (pl. Aceria spp.), és szabadon élők (Tetra spp.) is.

                Szintén a levélen okoznak gubacsot egyes gubacstetű (Pemphigidae) fajok. A leggyakoribb Schizoneura ulmi fajnak főgazdái a különböző szilek, mellékgazdái pedig főként ribiszkék. A tetű szívogatása nyomán a levéllemez felhólyagosodik, széle gyakran bepöndörödik. Itt fejlődik ki aztán az a nemzedék, ami a nyár folyamán a ribiszkékre vándorol, és azok gyökerén szívogat. Ugyanebbe a rendszertani csoportba tartoznak még a Tetraneura ulmi levélereken megjelenő csoportos gubacsai, vagy a Kaltenbachiella pallida szilek levellemezén megjelenő gömbölyded gubacsai.

                A szileken előforduló levelészek közül a „leghíresebb” a szil levélbogár (Galerucella luteola). Az egész északi féltekén elterjedt, ennek megfelelően Európában és hazánkban is gyakori. Kifejezetten szereti a mezei szilt akár erdőben, parkban, vagy városi fasorban található. Az áttelelő bogarak április végén aktivizálódnak, felkeresik a fák koronáját, ahol a frissen kibomlott levéllemezeket kilyuggatják, de a levélerek épek maradnak. Ezt követően párosodnak és a nőstény a levél fonákára 2-3 sorban rakja le a petéit. Egy-egy petecsomó 8–25 darabból áll, de a nőstény peteprodukciója akár több száz is lehet. Májusban már álcákat is találhatunk a levélen. Kezdetben hámozgatják azt, majd elfogyasztják az egész levéllemezt. A lárvastádium kb. 20 napig tart, azaz a tenyészidőszak során több nemzedéke (nálunk 2, tőlünk délebbre 3) is kifejlődhet. Az álcák és a bogarak nyár végére akár a teljes lombozatot is elfogyaszthatják. Gradációra hajlamos faj, tömegszaporodása több évig (3–5) tart, kártételét gyakran másodlagos károsítók és kórokozók megjelenése követi (szijács szúk, szilpusztulás, ...). Erdeinkben a szilek (köztük a mezei is) előfordulása egyre ritkább, így a szil levélbogár jelentősége is kisebb. Kártételét inkább csemetekertben, illetve városokban ültetett fasorokban, parkokban figyelhetjük meg.

                A bolhaormányosok két faja is a mezei szil levelén fejlődik (Rhynchaenus rufus és R. alni). Az áttelelő nemzők először lyukakat rágnak a levéllemezbe (többnyire a levél fonákán tartózkodnak), majd a levél fő-, vagy mellékeréhez közel lerakott petéből kikelő álca készíti a levéllemez nagy részére kiterjedő, ellaposodó aknáit. A menet végén jellegzetes gömb alakú bábágyban bábozódik.

                Szintén aknázó életmódot folytat néhány lepkefaj hernyója. A Stigmella-fajok (S. ulmivora, S. lemniscella) a levél szegélyéből kiindulva kacskaringós meneteket rágnak. Az igencsak népes Phyllonorycter nemzetség szintén több aknázófajjal képviselteti magát a szileken: P. agilella, P. schreberella, P. tristrigella), ahogy a Coleophora nemzetség (C. badiipennella, C. limosipennella stb) is.

                A polifág lombfogyasztó lepkehernyók (gyapjaslepke, téliaraszolók, bagolylepkék, medvelepkék, tarkalepkék stb) szintén megtalálják a mezei szileket és elfogyasztják leveleit. Talán a púpos szövők közül kellene kiemelni a Dicranura ulmi nevű fajt, ami csak szilen táplálkozik. Védett lombfogyasztó lepkék hernyóival is találkozhatunk a mezei szil levelein, mint a szilfa araszoló (Discoloxia blomeri), a szilfa púposszövő (Dicranura ulmi) és a szilfa csücsköslepke (Satyrium w-album).

                Természetesen a levéldarazsak közül is több faj fogyasztja a szilek levelét. Többnyire aknákat készítenek, mint a Fenusa (Kaliofenusa) ulmi, de ennél a fajnál az életmódját is ki kell emelni: csak nőstény darazsakat ismerünk, és szaporodásuk szűznemzéssel történik. Más levéldarázsfajok (Trichocampus ulmi) viszont a levéllemezt fogyasztják, kezdetben kisebb lyukakat rágva, majd a levélerek kivételével az egész levelet elfogyasztva. Ha már levéldarazsakról van szó, nem szabad kihagyni a kanyargós szil levéldarazsat (Aproceros leucopoda). Hazánkban eddig elsősorban a városi környezetben, illetve útfásítások során elterjedten ültetett turkesztáni szilen (Ulmus pumila) okozott tetemes lombvesztést, illetve tarrágást, de kártétele ismert más szilfajokról is.

                A leveleken gubacsszúnyogok (Cecidomyiidae) közül a Dasineura ulmicola, illetve a Physemocecis spp. (P. ulmi) gubacsait is megtalálhatjuk.

A hajtásokon/ágakon előforduló rovarok

A pajzstetvek közül a szilfa-pajzstetű (Gossyparia spuria) szívogató nemzedékeivel találkozhatunk leggyakrabban a mezei szil hajtásain. A pajzs alatt a vastag viasszal bevont különböző fejlődési alakok szívogatnak. Tömeges fellépésre hajlamos és ilyenkor jelentős károkat is okozhat. Szívogatása nyomán a kéreg felreped és nehezen gyógyuló rákos sebek keletkeznek. Itt is elmondható, hogy a pajzstetvek (Coccoidea) több polifág faja is megtalálja a mezei szilt (pl. a Lepidosaphes ulmi, ami a tudományos nevével ellentétben erősen polifág, vagy a Diaspidiotus perniciosus).

                A virágdíszbogarak közül a sávosnyakú virágdíszbogár (Anthaxia manca) álcája gyakori a mezei szil ágaiban. Ez a faj kifejezetten gyakori volt a szilpusztulás lefolyása idején, azóta egyedszáma csökken. A védett szil-virágdíszbogár (A. senicula) álcáit is megtalálhatjuk itt, de előfordulása az előző fajnál sokkal ritkább.

                A vékonyabb, sima kérgű ágakon fordul elő a Leioderes kollari cincér. Fejlődési ideje 1-2 év és a legyengült fák koronarészében jelenhet meg elsősorban. Elhalt fák vékonyabb ágaiban fejlődik ki az Exocentrus punctipennis cincér. Melegkedvelő, ezért hazánktól délre gyakoribb, nálunk pedig a déli lejtőkön tűnhet föl.

                Vékony, néhány éves hajtások belsejében fejlődik ki a Magdalis armigera faj álcája. Bár polifág ormányos, kifejezetten szereti a mezei szilt. A kifejlett bogarak lombfogyasztók, de ezzel nem igazán okoznak kárt. Az álca is inkább a már elszáradt ágakat kedveli.

                A rügyekben fejlődik néhány sodrómolyfaj (pl. Epinotia tenerana), bár kártételről ezen fajok esetében sem lehet beszélni.

A törzsön és törzsben előforduló rovarok

A szilfa-tarkadíszbogár (Ovalisia mirifica) kifejezetten monofág faj, a szilek közül is a mezei szilt kedveli leginkább. Főként idős, legyengült és betegeskedő fákon fordul elő, de néha egészségesnek tűnő fán is megtelepedik. A vastagabb törzsrészeket részesíti előnyben, de vastagabb ágakon is megjelenhet.

                Tipikus szilkárosító a szil-fürkészcincér (Necydalis ulmi). Ez a több évig fejlődő cincér kezdetben a kéreg alatt rág, de a már fejlettebb álcák is a szijács felső rétegében készítik a kacskaringós járataikat és végül a fatest mélyebb részeibe vonulnak bábozódni.

                További, a mezei szilen előforduló polifág cincérfajok: a hegedülő csercincér (vagy csőszcincér, Prionus coriarius), de még akár a (kis és nagy) hőscincér is. Ne hagyjuk ki a felsorolásból a védett havasi cincért (Rosalia alpina). Ritkán találjuk meg szilfán, bár ez sokkal inkább a méretes szilfatörzsek hiánya miatt van, hiszen akár ezen a fafajon is kifejlődhet.

                Két további védett cincérfaj köthető még a szilfákhoz. A szilfacincér (Akimerus schaefferi) és a pettyes szilcincér (Saperda punctata). Az utóbbi faj a kitermelt és rakodón tárolt törzsek jellegzetes rovara volt. Régebbi irodalmak még kárt okozó fajként tartják számon – a tárolt rönkök kérge ilyenkor szitaszerűen lyuggatott - az utóbbi időben előfordulása már igen ritka.

                A kitermelt, feldolgozott faanyagon természetesen megjelenhetnek olyan polifág rovarok is, mint pl. a fésűscsápú kopogóbogár (Ptilinus pectinicornis), vagy egyes szijácsbogárfajok (Lyctus brunneus).

A mezei szil törzsén előforduló rovarok közül a szúbogaraknak kiemelt jelentősége van, elsősorban mint a szilpusztulást okozó gomba (Ophiostoma ulmi és O. novo-ulmi) vektorai. Nem egyetlen szúfajról van szó. A széles körben ismert nagy és kis szil szijácsszún (Scolytus scolytus, S. multistriatus) túl több további Scooytus-faj készíti meneteit szilféléken (S. laevis, S. kirschi, S. ensifer stb). Valamennyi fajra jellemző, hogy anyameneteik egykarúak (monogám fajok) és rostirányúak. Ezeket a meneteket kitermelt faanyagon, elpusztult fákon találni a leggyakrabban. Kártételük azonban nem ilyenkor mutatkozik, hanem amikor a kórokozóval fertőzött fákon kifejlődve érési rágás céljából felkeresik a még egészséges fákat és viszik magukkal a gombát is.

                Ráadásul nemcsak a Scolytus-fajok terjesztik a szilpusztulást okozó gombafajokat, hanem néhány ritkább szúfaj is, mint a Pteleobius vittatus és P. kraatzi. E fajok anyamenete azonban a rostirányra merőleges, tehát az előző fajoktól jól elkülöníthető.

                Ezzel persze nem zárult le a szileken előforduló szúfajok sora (pl. Taphrorychus villifrons), de már nem akarom ezzel terhelni az olvasót... Talán csak a polifág fában költő szúfajokat emelném még ki (Xyleborus monographus, X. dryographus, Xylosandrus germanus és Platypus cylindrus), de  valamennyiüknek széles a gazdanövényköre.

                A fában költő rovarok közül meg kell még említeni a fadarazsakat, melyek közül néhány faj kifejezetten szereti a szileket (Xiphydria camelus, X. prolongata), bár egyikük sem monofág.

                A gubacstetvek (Pemphigidae) egyes fajai (Mimeuria ulmiphila) a mezei szil gyökerén telelnek át, de a főgazdájuk jelenleg még ismeretlen.

                A lista persze korántsem teljes, a mezei szil az említett fajokon túl még sok rovarfajnak kínál táplálékot, búvóhelyet, vagy akár csak „köztes megállót”.