2016 - A mezei szil - Ulmus minor

A mezei szil erdőművelési tulajdonságai

Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2016 szeptemberi lapszámában jelent meg, mely a szövegkapcsolóra kattintva tölthető le pdf. formátumban. 

Dr. habil. Frank Norbert, egyetemi docens, NymE EMK EMEVI

 „Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a tél;

villám rándult, mint megrántott kötél;

egy percnyi csönd. És bömbölő haragra

fakadt a vihar százezer harangja.”

(Illyés Gyula: A szíl s a szél)

A szilek évszázadokon át fontos szerepet töltöttek be az európai kultúrában. Olaszországban, Franciaországban, Angliában a12-13.században az ítélkezéseket szilfák alatt tartották, melyeket a későbbi évszázadokban mint történelmi helyszíneket, ítélkezési helyeket, vagy mint a szabadság szimbólumait tisztelték.

Az őskori állattartás, majd állattenyésztés kialakulásával egy időben felismerték, hogy a szilek, különösen a mezei szil alkalmas az állatok táplálására. (A szil levelének tápanyagtartalma nagyon magas, a lucernáénak megfelelő.) Bár az íjak készítésére a tiszafa volt a legalkalmasabb fafaj, számos történeti forrás tesz említést arról, hogy a szilfát is használták e célra. A késői középkorban a lőfegyverek tusát szilből készítették, mivel az jobban elnyelte a fegyver visszarúgását.

            A mezei szil Európában a sík- és dombvidék fája: általában mintegy 600 méter tengerszint feletti magasságig hatol, azonban Svájcban 800, a Földközi-tenger mentén 1000–1200 méter magasságig megtalálható.

            A mintegy 30 méter magasra növő fa törzse hengeres, alacsonyan (a famagasság felét el nem érően) elágazó. Koronája szabad állásban kimondottan terebélyes, állományban azonban túlnyomó részben sátorozó.

            Szabad állásban 20–25 éves kortól kezd teremni (állományban 40 éves kortól várható szórványos, majd később rendszeres magtermés). A termések csírázóképességé gyenge; a szakirodalom szerint általában a gyűjtött magtétel egyharmada csírázik ki. Szélbeporzású fafaj, bár virágzáskor a méhek rendszeresen látogatják. Lependéktermése májusban érik és hullik, a szél terjeszti.

            Csemetetermesztéshez a magvakat érés után (tavasszal) azonnal vetni kell; kelési ideje 15 nap, bár néhány szakirodalomban 2-3 hétre teszik. A mag vetés előtti szikkasztást nem igényel, azonban hosszú tárolás esetén szükség van a szikkasztásra. A külföldi vizsgálatok szerint a vetéshez 18–25 g/m² vagy 4 g/fm magmennyiség szükséges. A vetés után csak 1-2 milliméteres földréteggel kell takarni, s érdemes ezután nagyon óvatosan (deszkával vagy a lapát hátoldalával) tömöríteni a talajt. Az azonnali öntözés; a folyamatos nedvesen való tartás feltétlenül indokolt.

            Gyakori, hogy a jól beöntözött vetéseket szalmával betakarják, hogy megakadályozzák a vetések túlzott és gyors vízvesztését. A takarást azonban a sziklevelek megjelenése után fokozatosan – 4-5 nap alatt – el kell távolítani. A magvak száraz helyen történő tárolásakor a következő évi vetés előtt 1-2 napos áztatás szükséges. (Egy évig jól tárolható a termése 2–4 °C-on és 10% relatív páratartalomban) Ezermagtömege 6,7–8,2 gramm. Csírázása epigei; csíralevelei fordított tojásdadok.

            A mezei szil június-júliusban gyűjtött zölddugványokkal is szaporítható, sőt a mikroszaporítása is igen sikeres. (A 3-15 milliméter vastag gyökerek alkalmasak gyökérdugványnak.) Az első évben eléri a 25-50 centiméteres magasságot.

            Sarjadzó képessége mind tuskóról, mind gyökfőről igen jó, de a gyökérről csak mérsékelten sarjadzik. A mezei szilnek jellemzően szívgyökérrendszere van. A vékony gyökerek inkább a talajfelszín közelében, míg a vastagabbak mélyebben találhatók. Gyakori, hogy gyökérzete összekapcsolódik a szomszédos fákéval, így közvetlen tápanyagcsere lehetséges a szomszédos egyedek között. (E kapcsolat azonban hátrányos is lehet számára, tekintettel a fertőző betegségekre és a vegyszeres növényvédelemre.)

            Gyors növekedésű fafaj, a 2-3. évtől évente 30-50 centiméteres, 8-10 éves kortól pedig méteres hajtásokat hoz, de a magassági növekedése 60-80 éves korától jelentéktelen. Hosszú életű fafaj, több száz éves példányai is ismertek.

            Növekedése, fejlődése, fatérfogata elmarad a hegyi szilétől, így a mezei szil erdőgazdálkodási, fakereskedelmi jelentősége elenyésző.

            Erdősítésekhez szinte alig használjuk és fásításokban is csak igen ritkán. Erdeinek természetes felújítása során pedig a gazdálkodók nagy része nem foglalkozik e fafaj felújításával, illetve erdőnevelés során annak hosszú távú megtartásával, fenntartásával.

Ausztriában, az erdőgazdálkodó maga dönt arról, hogy mely fafajokat és mikor sarjaztat, és ott gyakori a mezei szil sarjról történő felújítása is. A sarjaztatás nemcsak a sarjeredetű erdők kialakításakor engedélyezett, hanem az ún. középerdő kialakítása és fenntartása esetében is.

            Gyors növekedése és viszonylagos jó várostűrése miatt keresett fafaj a közterületek fásítására. A koronaalakító nyeséseket, és a gyökérzetet érő kisebb sérüléseket egyaránt elviseli. Előnye továbbá a viszonylag csekély mennyiségű és gyorsan bomló avarja. A FAO többek között a Mediterráneumban a legelőfásítások egyik lehetséges fafajaként ajánlja.