2024 - Európai vagy közönséges bükk (Fagus sylvatica)
Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2024. évi szeptemberi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.
Dr. habil. Frank Norbert1
1egyetemi docens, SoE EMK, Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet
Az európai bükk [Fagus sylvatica L.] erdőművelési jellemzése
(Ezen kézirat a szerző saját, valamint Bordács Sándor, Kollár Tamás, Csépányi Péter és Váradi József szerzőtársakkal, a bükk fafaj monografikus feldolgozására közösen írt kézirataiból került összeállításra.)
És szól a bükk: Lombomban létezem.
Beszédes bölcsesség bennem nem ébred:
burjánzó ágbozótommal beszélek.
A por fölött a lomb az életem.
(Teodor Däubler: Die Buche - Rónay György fordítása )
Az európai vagy közönséges bükk számos vonatkozásban nemcsak a hazai, de az európai erdészettudomány, erdőgazdálkodás egyik legmeghatározóbb fafaja. Határon inneni és túli kutatások sora bizonyítja, hogy ezen fafaj nemcsak a múltban, de a jelenben is még mindig az a különböző kutatások homlokterében található. A faj európai kultúrtörténeti jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy csak Németországban közel 1500 település neve vezethető vissza rá. (Magyarországon 14 település nevében található meg a bükk szó.)
A számára optimális termőhelyen 30-40 m magasra növő fafaj első éveiben lassan növekszik és 10 éves korára – a szakirodalomban található adatokkal szemben – magassága jóval meghaladhatja az 1 métert. A magassági növekedésének csúcspontja 15-25 éves korára tehető, amely azonban 60 éves kor környékén jelentősen lecsökken. A vastagsági növekedése 50-60 éves kor között kulminál.
Magtermő korát szabad állásban akár már 30-40 éves, zárt állásban 50-60 éves korban éri el. A magtermésének jellemzésére a szakma a periodikus szót használta, azzal, hogy míg az 1980-as években a 6-8 évente, majd a 2000-es évek elején a 15-20 évente „van bőséges magtermése” kifejezések hangzottak el, addig manapság az „2-3 évente” vagy a „gyakorlatilag szinte minden évben” kifejezések a használatosak.
A bükk gyökérzetére jellemző, hogy kezdetben kimondottan karógyökérzet fejlesztése történik, majd ez 5-10 éves kora környékén lelassul, vagy esetleg a karógyökér elhal, és a gyökérrendszere szívgyökérzetté alakul át, melyre számos, a talajfelszínhez közel futó és szerteágazó oldalgyökérzet tartozik.
Gyökérsarjakat alapvetően nem hoz, azonban a tuskók oldaláról kihajtó sarjak jól fejlődnek, melyről Vadas azt írja „Ebben a tekintetben egyébiránt a talaj minőségének nagy befolyása van, mert gyenge termőerejű talajokon a bükk sarjadzóképessége a minimumra száll alá, holott üde, termékeny (különösen meszes) talajon a sarjak eredése és növekedése annyira intenzív, hogy kedvező éghajlati viszonyok között, rövidebb vágásfordulóval sarjerdő gyanánt is kezelhető.”
A jelenlegi általános gyakorlat szerint a megfelelően előkészített talajba ősszel, október-november hónapokban történik a vetés 4-5 cm mély vetőbarázdába. Gyakori a bakhátas takarás,
de néhány helyen alkalmazott a kukoricaszárral történő fedés is. Általánosan elterjedt gyakorlat volt az egyéves bükk csemete februári 15-16 cm mélységben történő alávágása, valamint a kétéves korában történő átiskolázása és a többszöri alávágása a csemete növekedésének csökkentése érdekében, mivel a kétezres évek elején még nagyon ritka volt a bükk bőséges makktermése.
A bükkmakk fülledése miatt az őszi makkvetés a célszerű, vagy megfelelő tárolási feltételek megléte esetében a tavaszi vetés is szóba jöhet, figyelembe véve, hogy a makk csírázóképessége rohamosan csökken a tárolás alatt.
A legfeljebb 30 cm vastagságban elterített, 1 m2 területen 30-50 kg makk tárolható. Az így tárolt makk nedvességtartalma nem süllyedhet 18% alá, és nem haladhatja meg a 25%-ot. Mázsánként 5 l víz kipermetezése mintegy 3-4% nedvességtartalom-emelkedést eredményez.
A bükkmakk ősztől tavaszig történő tárolásánál lényeges követelmény a hűvös, szellős, egyenletes nedvességtartalmat biztosító tárolóhelyiség. Egycsemete növőtérigénye 22-26 cm2, 1 kg makk mintegy 4500 db magot tartalmaz; ezermagtömege: 220g, és egy folyóméteren 37, 30 és 25 csemete nevelhető egy, két, illetve három éves korra. A csemete viszonylag lassú növekedése miatt a kétéves magágyi csemete már alkalmas elsőkivitelre, pótlásra, vagy iskolázásra.
A hagyományos, szabadgyökérzetű csemetenevelés mellett a különböző félintenzív módszerek is eredményesek a bükk csemete megnevelésére. Ezek között kiemelendő a fólia sátor alatti magágyi csemete előállítása. Jelenleg már nem kerül alkalmazásra a Nissula tekercsben történő iskolázás. Ezekkel a csemetékkel lehetséges volt egykoron a nyári erdősítés is. A szabadföldi termesztéstől eltérően, ahol 120-140 db/m2, illetve 500-600 db/kg csemete már jó kihozatalnak számít, addig a fóliaházban 300 db/m2, illetve 1400-1500 db/kg-os kihozatal sem ritka.
A hazai bükk magtermelő állományok kijelölését Mátyás Vilmos 1951-ben kezdte meg. A kijelöléskor a továbbszaporítás, az értékes alaki tulajdonságokat hordozó genotípusok, illetve az élőhelyekhez alkalmazkodott ökotípusok megőrzése voltak a szempontok.
Már Gayer felhívta a figyelmet és kihangsúlyozta, hogy a „bükkösök természetes felújításánál különös figyelmet kell fordítani a termőhelyi viszonyok tanulmányozására.” Magyar Pál (1933) megállapítása, mely szerint: „A megtelepült újulat életét és fejlődését, mint hangsúlyozzuk, elsősorban a fény és a nedvesség határozzák meg. Bizonyos határok között az emberi beavatkozás mindenekelőtt szabályozhatja, amelyek mértéke változik a fafajok és a termőhelyi viszonyok szerint. Minél kedvezőbbek a termőhelyi viszonyok, aminél üdébb a talaj, annál inkább, főleg csak az árnyalási viszonyok jelölik meg a felszabadítás tempóját.” – korszakalkotó volt a bükkösök felújításának tervezése és végrehajtása szempontjából.
Roth Gyula szerint a bükk újulat már nagyon csekély bontás hatására is meg tud jelenni, azonban teljesen zárt állományban „pár hónap múlva ismét eltűnik”; megmaradó újulatra csak némi bontás után lehet számtani. A bükkmakk kedvező szegletes alakja miatt „becsúszik az alom levelei közé, ami kedvező ágyat biztosít, de messzebbre nem jut a fától, csak a madarak vagy emlősök útján, szórványosan.” Véleménye szerint célszerűbb a lassúbb, átmenetes bontás, de elviseli a gyorsabb beavatkozásokat is, sőt erre az újulat erőteljesebb fejlődéssel reagál. Az árnyalást sokáig elviseli, azonban az ilyen körülmények között fejlődött egyedek fokozatos és óvatos bontást igényelnek. A bükkös újulat korai és gondos átválogatása is szükséges, különösen ami a villás törzseket, illetve azok eltávolítását illeti. Megítélése szerint „a bükk ritkán terem, szórványos termés ugyan elég gyakori, bőséges termések, amelyek sűrűn takarják a fák alatti talajt, átlag 6 évenként térnek vissza.”
A német Schirmschlag kifejezést Illés Nándor egyenletes bontás szakkifejezésre fordította, melyet azonban Roth Gyula nem tartott megfelelőnek, ezért ernyős bontásnak nevezte, melynek részei: előkészítővágás, vetővágás, felszabadítóvágás, végvágás.
Az előkészítővágás célja az állomány előkészítése (felkészítése) a természetes erdőfelújításra. Ennek során a zárt állományt meg kell bontani, elősegítve a magtermés fokozását, továbbá a bontás hatására a talajt borító nyers alom érett televénnyé változását el tudjuk érni, ami alkalmassá teszi a talajfelszínt a magvak befogadására. Az előkészítővágással az érintett területen lévő faállomány fatérfogatának 15-20%-a kerül kitermelésre. Gyérített (áterdőlt), vagy bármilyen oknál fogva kigyérült erdőkben pedig az előkészítővágásra egyáltalán nincs szükség.
A vetővágás célja egyrészt a talajra hullott magból kikelt csíracsemeték további fejlődését elősegítő viszonyok megteremtése, másrészt a magvetés hiányainak pótlása, illetve az elpusztult csíracsemeték pótlására szolgáló magszóró anyafák további magtermésre való serkentése, valamint megfelelő vágásvezetéssel a talaj gyomosodásának csökkentése.
Vadas szerint a „vágást olyan mértékben kell alkalmazni, hogy a megmaradó anyafák beárnyalását a kikelt csemeték 1-2 évig sínylés nélkül tűrjék.” Természetesen nem szabad erőteljesebb bontást végezni „verőfényes meredek hegyoldalakon, elgyomosodásra fogékony, vagy pedig sovány, száraz talajon.”
A bükk, valamint a jegenyefenyő és a lucfenyő is elviseli a nagyobb mértékű árnyalást, azaz ezen fafajok esetében a kisebb mértékű bontásokkal is el tudjuk érni a kívánt állapotú újulatot. Vadas Jenő szerint a vetővágással a fatérfogat 15-30%-át, kedvező termőhelyeken, ha a széldöntéssel nem kell számolnunk, akár 50%-át is ki lehet szedni. A szerző kihangsúlyozta, hogy a magtermés bizonytalansága miatt a jó magtermő években minél több vetővágást célszerű indítani, valamint, hogy a vetővágás ideje alatt az erdőterületen a legeltetési tilalmat fokozottan kell ellenőrizni. A felszabadítóvágás alkalmával el kell távolítani a felújítási területen még álló fákat, hogy a „betelepült csemetéknek megnyissuk a teljesen szabad fejlődés lehetőségét.”
Az egy-egy pontból kiinduló felújítóvágások közül a leggyakrabban alkalmazott módszer az ún. Gayer-féle csoportos felújítóvágás. A legfeljebb egy fahossz átmérőjű csoportra alapozott felújítóvágás lényege, hogy vagy a természetes úton megjelent újulatra alapozva történik az erdő felújítása, vagy pedig, amennyiben nem találhatók újulatcsoportok, akkor „…zárt erdőnek, kis területen való óvatos megbontásával nyitunk utat…”.
A csoport középpontjában lévő újulat feletti záródásbontást folyamatosan fenn kell tartani, úgy, hogy, ha esetleg a koronák ismét záródnának, akkor újabb bontásra van szükség. (A bükk plasztikus koronája miatt erre a bontóvágások tervezésénél nagy gondot kell fordítani.)
A csoportos felújítóvágás vezetésénél egyrészt nagy hangsúlyt kell fektetni az irányított döntésre, illetve az újulat csoportokból kifelé történő döntésre és közelítésre, másrészt pedig az ún. befalazódás elkerülésére.
Természetesen a bontás sebességét számos tényező befolyásolja, többek között a fafaj, a termőhelyi viszonyok, stb. A csoportos felújítóvágás egyik alapismérve, hogy – az ernyős felújítóvágással szemben – több egymást követő magtermésre alapoz, melyek akár térben, akár időben is eltérhetnek, ezáltal egy hosszúra, vagy hosszabbra nyújtott felújítási időtartam eredménye egy szálalóerdőhöz hasonlóbb erdőkép.
A bükk fafaj esetében alkalmazott erdőfelújítási módszerek harmadik csoportját a vonalból induló felújítóvágások képezik. Ezek közül is a Wagner-féle szálaló szegélyvágást tekinthetjük a kiinduló módszernek.
A vonalból induló felújítóvágások lényege, hogy a haladás iránya a kezdővonalra merőleges, azaz csak ebben a két irányban lehetséges a felújítást elindítani és végrehajtani. Az eljárás lényege a támadóvonaltól induló bontás. A támadóvonalat fő irányát Wagner kelet-nyugati irányba javasolta kijelölni, azzal, hogy a keleti végét 10 fokkal északra fordította, ezáltal kizárva a támadóvonal sávjában a napsugarak közvetlen káros hatását. Wagner szerint nagyon lényeges a kelet-nyugati irányú támadóvonal, mivel így lehetséges a természetes és elegyes újulat kialakítása. A támadóvonal kijelölése után déli irányba indul a vágás, végvágás jelleggel 2-4 méter szélességben. Ettől beljebb, az állomány még érintetlen részén egy famagasságig szálalás (bontás) jellegű fakitermelés szükséges.
Roth Gyula a Wagner-féle szálalószegélyvágás és a Gayer-féle csoportos felújítóvágás elemeit ötvözve, előnyeiket kihasználva alakította ki az ún. kombinált szálalóvágást, mely az egykorú állományok időben elnyújtott felújítását teszi lehetővé. Az eljárást Roth Gyula jegenyefenyő, bükk valamint gyertyán főfafajú állományokra dolgozta ki, melyekben a tölgy, kőris, szil és hárs elegyfajként tartandó fenn. Az eljárás célja, a módszer lényege: „határozott területi keretek közé szorított, térbelileg rendezett szálalóerdőknek megteremtése.”
A felújítandó, illetve átalakítandó erdőtömböt szálalóegységekre osztotta fel, azzal, hogy ennek tengelyvonala, azaz a támadóvonal határozza meg a felújítási folyamat térbeli rendjét. A támadóvonalak irányát, hosszát a terepviszonyok határozzák meg, azok egymástól való távolságaik széles intervallumban mozog, általában 100-300 méter. Az erdő felújítása tulajdonképpen nevelővágással (gyérítés jellegű bontással) kezdődik, melynek célja az újulatfoltok megjelenése. „A bontás a tengelyvonalban kezdődik és arra merőlegesen két irányban halad félkör alakban megbontva az állományt. A vágás azonban nem szorítkozik a tengelyvonalra és annak közvetlen szomszédságára, hanem idővel kiterjed távolabb is, egészen a szálaló egység széléig, a két-két tengelyvonal között fekvő terület közepéig.”
Megítélése szerint a támadóvonal égtájakhoz történő igazításának van előnye is, azonban kedvezőtlen terepi viszonyok esetében történő alkalmazása nagyobb hátrány, mint annak mellőzése. A felújítási időtartamot a helyi viszonyok határozzák meg, de véleménye szerint legalább harminc év, hiszen minél rövidebb ez az időtartam, „annál inkább előtérbe lép az eljárás szálalóvágásos jellege; minél hosszabb, annál inkább közeledik a szálaláshoz.” Roth Gyula kihangsúlyozza, hogy „Az állományokat tehát évek hosszabb során át ápoló és nevelővágások alá kell vennünk egyénenként válogató, céltudatos áterdőlések útján, csak akkor kezdjük a felújítást célzó bontásokat, amikor a talajnak némi zöldelése és egyes csemeték megjelenése azt mutatja, hogy a talaj már megérett a magvak befogadására.”
A bükkösök jó felújítását több tényező is befolyásolja, melyek közül természetesen a leglényegesebb a megfelelő magtermés. Az egyenletesen bontó felújítási eljárások, többek között az ernyős is jó magtermésre alapoz, tehát a szórványos magtermés nem elegendő ezeknél az eljárásoknál.
A 2010-es évekig a makktermés gyakorisága igen változó volt. Az ezt megelőző időszakban az általános szakmai vélemény 6-20 évenkénti időszakra „datálta” a kimagasló magtermést. Mátyás Vilmos szerint a fák magtermése nem egy-egy tényezőhöz, hanem teljes tényező komplexumhoz alkalmazkodik. Vizsgálatai után a következőket állapította meg: „ökológiai tényezők közül a magtermésre az éghajlati, időjárási feltételek, a talajviszonyok és a károsító rovarok vannak a legnagyobb befolyással”. Továbbiakban leírta azt is, hogy a virágzást erősen befolyásolja a magtermést megelőző év kedvező vagy éppen kedvezőtlen időjárása.
Az eddigiektől jelentős mértékben eltérő erdőfelújítási módszer az égtájorientált erdőfelújítás (Török 2006), melynek alapjait az erdészeti tipológiai megfigyelések, eredmények jelentik. A módszer a Dunántúli-középhegységben került kipróbálásra, az ország többi, hasonló termőhelyi viszonyokkal rendelkező részein azonban nem. Az égtájorientált felújítási rendszer a hagyományos felújítási rendszerek hiányosságainak egyrészét, a bontások hatására a nedvesedésre hajlamos erdőtípusok elvizesedésének, valamint a száraz erdőtípusok további szárazodásának kedvezőtlen hatásait kívánja orvosolni.
A klímaváltozással kapcsolatos kutatások hosszú távon a bükkös klíma jelentős visszaszorulását mutatják, és ez a tény a bükkösök felújítása során nem hagyható figyelmen kívül.
A gyakorlati tapasztalatok alapján a magzókort elérő bükkösökben jelenleg 2-4 évente fordul elő közepes, vagy jó makktermés. Elmondható, hogy a szélsőséges termőhelyi viszonyok kivételével a bükk mindenhol jól újul. Tömeges megjelenése, árnytűrő képessége és fiatalkori intenzív növekedése miatt az elegyfafajokat háttérbe szorítja, így a felújítás során szinte elegyetlen bükkös fiatalosok jöhetnek létre.
Bizonyos elegyfafajok (így például a magas kőris, cser és nemes tölgyek) visszaszorulását az adott fajt ért biotikus károsítások is okozzák/fokozzák, mindezeken túl a szelektív vadrágás is visszaveti az elegyfajok növekedését. A nevelővágások és felújító vágások során az elegyfajok megtartására kiemelt figyelmet kell fordítani, ezért az a gyakorlatban széleskörben alkalmazott eljárás, amely - a bükk felújítása érdekében - az utolsó gyérítések, illetve a vetővágás és az első bontások során az elegyfajok szinte maradéktalan kitermelésével járt, felülvizsgálandó.
Az elegyesség növelését segíti az is, hogy az újulat esetleges/szükséges mesterséges kiegészítését kizárólag a termőhelynek megfelelő elegyfafajokkal végezzük el, valamint a kívánatos elegyfafajok (például: nemestölgyek) természetes úton megjelenő egyedeit a bükk rovására is megsegítjük.
A bükk hagyományos erdőnevelése során, a tisztításnak, mint erdőnevelési eljárásnak legfőbb célja a megfelelő elegyarány kialakítása, azzal, hogy a felső szintben egyenletes eloszlásban legyenek a javafa-jelöltek, továbbá a helyes állományszerkezet kialakítása, mely az állomány állékonyságát hivatott biztosítani.
A javafák mennyiségének fontosságára először Schädelin (1942) hívta fel a figyelmet. Megállapításai szerint a tisztítási időszak végére mintegy 1000 db/ha javafa szükséges a bükkösökben annak érdekében, hogy véghasználatra megfelelő minőségű törzsek képezzék az állományt.
Majer Antal hosszúlejáratú bakonyi vizsgálatai arra mutattak rá, hogy a kijelölt javafák megbízhatósága fiatal korban (13 év) alacsony. Mendlik (1973) Visegrád környéki vizsgálatai szerint a bükkösökben a harmadik évtized végére (I-II fto.) kialakul egy megbízható javafa-törzsállomány, amely már az utolsó 10 évben is csak 15-31%-ban változott, és ez a törzsállomány már magába foglalja a későbbi V-fákat is, ebből következően ezen állományokban már érdemes pozitív válogatást végezni. A vizsgálatok arra is rámutattak, hogy a bükkösökben a V-fákat a törzskiválasztó gyérítések alkalmával célszerű kijelölni. A végrehajtott beavatkozás során ezen V-fák növekedését biztosító állományszerkezet kialakítása az eljárás célja.
A törzskiválasztó gyérítés célja a javafák és a V-fák kiválasztása és növekedésük elősegítése, ahol a V-fák kijelölésének ideje az első, esetleg a második törzskiválasztó gyérítés. „A szakmai protokollok szerint a IV-VI. fatermési osztályokban a V-fa kijelölést nem volt szükséges elvégezni. Az első V-fa jelölési időszakban (1955-1962) annak ellenére, hogy nagy lelkesedéssel láttak hozzá a feladat elvégzéséhez, gyakori hiba volt, hogy egyenes, de az uralkodó törzsekhez képest átmérőben elmaradó szép törzseket is jelöltek V-fának. Az ilyen törzsek gyakran maradtak le a versenyben vastagabb szomszédaiktól. Gyakran történt meg, hogy ezek a törzsek 10-15 év után elszáradtak. Az első kijelölési időszakban azt a hibát is elkövették, hogy olyan állományokban jelöltek ki V-fákat, ahol a gyérítés csak 10-20 év múlva követte a V-fák kijelölését. Így a kijelölt V-fákat nem lehetett megsegíteni” (Bondor 1986).
A növedékfokozó gyérítés célja, hogy a már korábban kijelölt V-fák koronája fokozatosan és folyamatosan növekedjen, továbbá az eljárás végrehajtása során az utolsó gyérítéskor már csak a V-fák maradjanak vissza az állományban, ezáltal a V-fák átmérője erőteljesen növekszik. Bár az erőteljes, ágtiszta törzsrész kialakulása ebben az időszakban már befejeződött, az átmérőnövekedés az időszak vége felé kezd csak csökkenni.
A bükkre Mendlik Géza készített erdőnevelési modelltáblákat, melyek az akkor érvényben lévő legfrissebb fatermési táblák adatait vették alapul. Az utóbbi években elkészült a bükk fatermési függvénye és táblája is (Kollár, 2023).
Az első világháború előtt a szálalóerdővel már Vadas Jenő is foglalkozott, aki szerint több szempontból előnyösebb, mint a vágásos szálerdő, azonban külön nem tért ki az egyes fafajok szálalóerdőben való alkalmazhatóságára, bár megemlítette, hogy nagy mennyiségű minőségi faanyag csak így nevelhető, tudva és ismertetve azt, hogy a szálalóerdő kialakítása és kezelése sok nehézséggel jár.
Az első világháború utáni időszak hazai erdőművelésének két jelentős képviselője Kaán Károly és Roth Gyula munkái is már az örökerdő-gazdálkodáshoz vezető út mérföldköveihez sorolhatók. Kaán Károly már az 1920-as évek elején felhívta a figyelmet a „sarjgazdálkodással” és a fokozatos felújítóvágásokkal szemben a folyamatos borítást biztosító erdőgazdálkodás és a vágásos erdőgazdálkodás határmezsgyéjén álló szálalóvágásos eljárás előnyeire, melyet volumenben és minőségben is jobbnak ítélt.
A legkorábban megkezdett hazai kísérletek közül kiemelkedik Roth Gyula Sopron községhatárban található Hidegvízvölgyi kísérleti területe és Madas László 1954-ben, a visegrádi Erdőanyai-völgyben indult üzemi kísérlete. A Visegrád 77A erdőrészlet 1954-ben egykorú 100 éves bükkállomány volt, melyet a felújító vágás végvágására írtak elő.
A 1990-es évek végén a társadalmi és szakmai igények hatására a már meglévő néhány kísérleti terület újraértékelése is elindult, és újabbak is kialakultak, ilyen például az 1999-ben kijelölt Mexikó-pusztai üzemi kísérlet (Csépányi 2017). Kijelenthető, hogy a folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodási módszerek megjelenésében és elterjedésében a bükkösök hazánkban döntő szerepet játszottak.
Az örökerdő üzemmód megkezdése vastagrudas fejlődési fázistól kezdődően szinte minden fejlődési fázisban lehetséges, a felújítóvágásokkal erősen megbontott, a felső szintben alacsony záródású idős bükkösök kivételével, melyek esetében inkább a felújítóvágás befejezése után kialakult fiatal állományban, a vastagrudas fejlődési szakasz elérésekor nyílik szakmailag kedvező időpont az örökerdő üzemmódba történő átlépésre.
Mivel az örökerdő üzemmódban nincs vágáskor, nincs vágásterület, a fákat egyedi tulajdonságaik alapján értékelik. A gazdálkodás során egy ideális állapot fokozatos megközelítése a cél, melyet az örökerdő üzemmódú erdők kezelésének útmutatójában szereplő örökerdő modellek írnak le (Csépányi 2021). A modellek tartalmazzák a főállomány célkörlapösszegét, átmérőeloszlását, a főállomány kiinduló törzsszámát, célátmérőjét és a méretes fák (D1,3≥50 cm) arányát.
Az örökerdő-gazdálkodás egyik, ha nem a legfontosabb alapfeltétele a megfelelő közelítőnyom-hálózat kialakítása, amely az eddigi hazai gyakorlat szerint átlagosan 40 méterenként (35-75m) állandósított, a meglévő erdészeti feltáróhálózatot kiegészítő közelítőnyom-rendszert jelent.
Az örökerdő-gazdálkodás alapeleme a javafák kiválasztása, illetve kijelölése, amely pozitív, felsőszintű válogató jellegű gyérítést foglal magába; a fahasználatok során pedig ezen egyedek növekedésének, vastagodásának elősegítése, az akadályozó egyedek eltávolítása a feladat.
Az így kijelölt egyedek képezik majd a jövőbeli állomány vázát. A javafák kiválasztásának ideális időpontja a vastagrudas állapot, amikor is már az állomány átlagosan 6-8 m magasságig ágtiszta, ezáltal az egyedek vitalitása, növekedése, egészségi állapota jól megállapítható. A legvitálisabb, legjobb minőségű fákból javafát, az ökológiai szempontból értékes (sok mikroélőhellyel rendelkező) fákból biotóp-fát is javasolt választani, amely összesen általában 40-60 darab/ha kiválasztott törzset jelent.
A megfelelő visszatérési idő, – amely a bükkösökben általában 5-7 év – kiválasztása gazdálkodói kompetencia. A sorozatos visszatérések beavatkozásai elősegítik a javafák növekedését, fejlődését, melynek során a mellettük álló törzseket folyamatosan kiszálalják, miközben az utánpótlás állományból újabb egyedek lépnek a helyükbe. Az átmérőszerkezetben előretolódó törzsek folyamát ez az utánpótlás pedig folyamatosan táplálja. Az állomány egyes részein kisebb, átlagosan 400-500 m2-es lékek is kialakíthatók a többkorúság, és változatos erdőszerkezet érdekében.