2024 - Európai vagy közönséges bükk (Fagus sylvatica)
Az alábbi tanulmány az Erdészeti Lapok 2024. évi májusi lapszámában jelent meg, amely az Erdészeti Lapok digitális archívumában érhető el.
Prof. dr. Király Gergely1
1egyetemi tanár, SoE EMK, Erdő- és Természeti Erőforrás-Gazdálkodási Intézet
A Fagus nemzetségnév (Linné, 1753) a bükk latin köznyelvi nevéből származik, oda a feltevések szerint a görög „phegós” kifejezésre visszavezethetően (ami valamely ehető termésű fára, talán tölgyre vagy gesztenyére vonatkozott) kerülhetett. A „sylvatica” epithet az erdei előfordulásra utal.
Linné, a Fagus sylvatica auktora, az európai/eurázsiai bükk-taxonokat nem különböztette meg, egy európai bükk-fajt ismert fel. A faj típuspéldánya (lektotípus) az uppsalai Burser-herbáriumban van. A bonyolult bükk-alakkör további taxonjainak leírása, értelmezése későbbi szerzőkhöz köthető – de ezekre általános és egységes, taxonómiai szempontból meggyőző feldolgozása (lásd „Változatok”) ma sem áll rendelkezésre. A magyar „bükk” szó pontos eredete ismeretlen, bizonyára jövevényszó, de az átadó nyelv nem tisztázott. A faj elterjedési területe alapján a magyarság csak a honfoglalás után ismerkedhetett vele meg.
A bükk nemzetség elterjedése az északi mérsékelt öv lombhullató erdeire szorítkozik (Eurázsia és Észak-Amerika), két alnemzetségben (Fagus és Engleriana, utóbbi csak Ázsiában), az elfogadott fajok száma 10-15 közötti. A legtöbb faj ázsiai, egyesek (Fagus crenata és F. japonica Japánban, a F. engleriana Kínában) regionálisan uralkodó szerepűek az erdőtakaróban. Az atlantikus Észak-Amerikában az amerikai bükk (F. grandifolia) széles elterjedésű. A közönséges bükk mellett Európában a keleti bükk (F. orientalis) természetes előfordulása ismert.
Alaktan
Lassú növekedésű, a 200 évet ritkán meghaladó korú fa, amely ideális termőhelyen 30-40 m magasságot is elér, szélsőséges esetben viszont csak nagyobb cserjeméretű. Törzse nyílt állásban alacsonyan elágazó, zömök, zárt állásban jól feltisztuló, nyúlánk.
Vegetatív visszaszerző képessége gyenge, csak a fiatal egyedek sarjadnak erőteljesebben tőről, az idősebb tuskók gyengén vagy egyáltalán nem hoznak sarjakat. Gyökérsarjai nincsenek, a kéregsebzéseket általában nem képes benőni.
Kérge időskorban is vékony, sima, egyöntetű világos- vagy sötétszürke, az ághegeknél kialakult forradások („kínai bajusz”) sokáig megfigyelhetőek.
A vessző zegzugos, váltakozó állású rügyekkel, a hajtás felszíne kezdetben szőrös, majd gyorsan kopaszodó, szürkésbarna, rügypikkely-ripacsoktól gyűrűs. A rügyek összetéveszthetetlenek, erősen elállók, hegyes orsó alakúak, 2-3 cm hosszúak, számos rozsdabarnás rügypikkellyel fedettek, ezek széle molyhos-pillás.
A levél egyszerű, tagolatlan, felül fényes, élénkzöld, a fonák erein maradandóan szőrös, lemeze 4-10(-12) cm hosszú. A pálhák hamar lehullanak. A levelek rövid nyelűek, elliptikusak vagy széles visszás-tojásdadok, nagyjából szimmetrikus lekerekített vagy ékvállúak. A levél csúcsa hegyes vagy kihegyesedő, széle ép vagy kanyargós (a hosszúhajtások levelein esetleg szabálytalanul, durván fogas), a levél éle hullámos, főleg fiatalon feltűnően pillás. Erezete szabályos, párhuzamos, az érpárok száma 4-8.
A porzós virágzatok hosszú, vékony kocsányon lecsüngő, kerekded fejecskék. A virágok leple fehéres, szőrös, közel tövéig tagolt, a portokok sárgák. A termős virágzatok rövid, merev kocsányok fel- vagy elállók, szőrös-szálkás kupaccsal körülvéve ülnek, a bibék feltűnőn kiállóak.
A terméságazatban rendszerint 2 makk fejlődik ki, a megfásodó kupacs éréskor 4 kopáccsal nyílik, a kopácsok külső felületén szálkás képletek alakulnak ki. A kupacs a termés kihullása után még hosszan a fán maradhat. A makk 3 élű, hegyes, 1-1,5 cm hosszú, felszíne fényes világosbarna.
A lombfakadással egyidőben (április közepétől május elejéig) virágzik, termésérése októberre tehető. Későn, 40-50 éves korában kezd teremni, termésképzése periodikus, akár 5-10 év is eltelik a bőven termő időszakok között.
Elterjedési terület
A közönséges bükk szubatlanti súlypontú közép-európai faj, a szárazabb kontinentális makroklímájú területeken nem fordul elő. A faj a pleisztocént (jégkorszak) a Balkán-félsziget és az Alpok, Pireneusok, Appeninek déli, védett refúgiumaiban vészelte át (sőt feltehetően a hazánk mai területén is voltak túlélő állományai), majd a holocén (jelenkor) során villámgyors terjedéssel messze északra terjedt. Érdekes, hogy a meglévő európai állományok alacsonyabb genetikai diverzitást mutatnak, mint a ma jóval kisebb elterjedésű keleti bükk, ennek oka valószínűleg az, hogy a holocén invázió néhány sikeres túlélési centrumra vezethető vissza.
Aktuális elterjedése nyugaton eléri a Pireneusi-félsziget északi, ill. a Brit-fősziget középső részét, míg keleten a közelítőleg a Visztula, majd a Keleti-Kárpátok előhegységeinek vonalát húzódik. Megtalálható a Skandináv-félsziget déli csücskén (legészakabbi természetes állományai Bergen és Oslo térségében vannak), a Balkán- és Appennini-félsziget magashegységeiben mélyen délre hatol (legdélebbi állományai Szicíliában élnek).
Az Alpokban 1800 m-ig, Dél-Európában akár 2000 m fölé is felhatol, míg északnyugati areahatárán gyakran a tengerszinten nő. Az összefüggő közép-európai areán belül hiányzik az Alpok magasabb vonulatairól és a száraz éghajlatú síkságokról (Nagy- és Kisalföld, Erdélyi-Mezőség, Garonne- és Rhone-völgy). Elszigetelten előfordul Kisázsiában (pl. Pontuszi- és Taurusz-hegység) és a Krím-félszigeten is, itt akár együtt a rokon keleti bükkel (Fagus orientalis). Déli-délkeleti elterjedési határát a folyamatos átmenet miatt nehéz meghúzni a keleti bükk felé.
A fajt parkokban, ritkábban erdészeti céllal is telepítik, de klímaigénye eredeti elterjedési területén kívüli alkalmazásának elég szűk határt enged.
Hazai előfordulás
A közönséges bükk Magyarországon elsősorban középhegységi faj, továbbá néhány csapadékos dombvidéken (Göcsej, Kelet-Zalai-dombság, Zselic) is meghatározó súlyú.
Középhegységeinkben jellemzően 500 m felett alkot összefüggő övet, de az északi oldalakon extraregionálisan akár 200 m alá is lehúzódhat. Az Alföldről szinte teljesen hiányzik, itteni kisszámú előfordulási helyén adventív. Korábbi vegetációtörténeti korszakokban (pl. a késő középkori – kora újkori kis jégkorszakban) viszont többfelé megvolt az Alföldön is, kiszorulását feltehetően karöltve okozták az antropogén hatások és az újra szárazodó klíma.
Az elmúlt 20 év aszályos időszakai baljós árnyat vetnek szerepére a dombvidékeken és hegylábakon. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fafaj a holocénban már számos klímahullámzást átélt, s ha állományképző szerepe helyenként gyengül is, gyors, mesterséges erdészeti leváltása (elegyfajként történő negligálása) az erdőtársulásokban súlyos ökológiai válságot hozhat, amire több dunántúli tájunkon látható már most példa.
Termőhely, erdőtársulások
A közönséges bükk előfordulását elsősorban klímaigénye határozza meg, ezen belül különösen a kemény telek és az aszályos, páraszegény nyarak korlátozzák létét. A Kárpát-medencében a bükkös (és fenyőelegyes-bükkös) klímában még gyengébb termőhelyeken is domináns szerephez jut, optimális körülmények között rendkívül versenyképes.
A gyertyános-tölgyes és zárt tölgyes klímában már csak kedvező mikroklímájú helyeken nagyobb súlyú, itt a tölgyek és más lombos fajok mellett gyakran elegyfajjá válik.
Nem igényel többletvízhatást, nem kedveli a levegőtlen talajokat vagy az elöntéseket, leggyakoribb az üde erdőtípusokban, dominanciája mérsékeltebb a félszáraz, ill. félnedves típusokban, míg szárazabb termőhelyen csak speciális körülmények között jut érdemi szerephez.
Inkább mészkedvelő, de vastagabb termőréteg és kedvező klíma esetén szint bármilyen alapkőzeten megtalálható. Legszebb állományait különböző barna erdőtalajokon találjuk, magasabb fekvésben kőzethatású talajokon is jól érzi magát. Erősen árnytűrő és önmaga is erősen árnyal, újulata kimondottan árnyékigényes.
Az erdőtársulások közül uralkodó a domb- és hegyvidéki bükkösökben domináns, különböző arányban a gyertyános-tölgyesekben is jelen van. Hűvös, párás klíma esetén jelentős lehet a bükk aránya az edafikus erdőkben, különösen a szurdokerdőkben, magasabb hegyvidékeken sziklaerdőkben is; ilyen szituációban különös, xerofil fafajokkal elegyes, reliktumőrző asszociációkat alkothat (pl. bükkös sziklaerdők és tetőerdők, elegyes karszterdő). Ligeterdőkben nem jellemző, ritkán elegyfa a tölgy-kőris-szil és égerligetekben.
Változatosság
A közönséges bükk alakkörének rokonsági viszonyai máig nem teljesen feltártak, a kérdőjelek feloldásában a modern molekuláris vizsgálati módszerek alkalmazása sem hozott egyértelmű áttörést. A közönséges és keleti bükk tipikus megjelenésében morfológiai bélyegekkel elválasztható (utóbbi nagyobb levelű, több érpárú, kupacsának függelékei kiszélesedők), de e taxonok között számos átmenet ismert.
A nehézségek miatt egyes szerzők máig egy fajként kezelik az európai és nyugat-ázsiai alakokat (F. sylvatica s.l.), mások két fajra vagy alfajra (F. sylvatica s. str. és F. orientalis), és az azokat összekötő átmenetekre (F. x moesiaca, mőziai bükk a Kelet-Balkánon és F. x taurica, krími bükk a Krímben) bontják őket, sőt ismert olyan feldolgozás, ami négy(!) fajként kezeli az entitásokat.
A felsoroltak közül a Dél-Dunántúlon felmerült a mőziai bükk hazai előfordulása is, de e témában a modern feldolgozások teljesen hiányoznak. Az átmeneti alakoknak erdőművelési szempontból nagyobb figyelmet lehetne szentelni, mivel ezek elméletileg kevésbé klímaigényesek.
A szűkebb értelemben vett közönséges bükk nagy változatosságot mutat a levélméretben és a levélerek számában, különösen a szélsőségesebb termőhelyeken (kisebb levél, kevesebb érpár), ezeknek az alakoknak azonban érdemi taxonómiai jelentősége nincs.
A közönséges bükknek léteznek kertészeti változatai, amelyek levélszínben (pl. bíboros szín az antociánok következtében), a levél tagoltságában (pl. szeldelt levél), vagy az ágazat formájában (pl. piramisszerű növekedés) térnek el a típustól, ezekkel botanikus kertekben, néha parkokban lehet nálunk találkozni.