Elfeledett gyümölcseink

Valljuk meg őszintén, még a gyakorló hegy- és dombvidéki erdészeink közül is akad jó pár kolléga – nem beszélve az alföldi zöldkalaposokról -, aki észre sem venné területén az ott észrevétlen meglapuló, még a koronaszintet is elérő házi berkenye fát vagy a cserjeszintben hosszú évekig szerényen küzdő házi berkenye fiatal példányait. A stúdiumok régen voltak, az ilyen ritka fákat átlapozta hajdanán a legtöbb erdészjelölt, a mai pörgő világban meg ki foglalkozik ilyen „falmelléki” fával? Nem szerepel az erdőtervek elegyarányában, a megjegyzések rovataiban is csak ritkán kerül be, telepítésekben, felújításokban nem ültetik. Természetesen a barkócaberkenye azért jóval ismertebb erdészeink körében, de ez a fafaj is elkerüli sokak figyelmét, nem ismerik annak számos érdekes tulajdonságát, hasznosítási lehetőségét.

Ezeken próbál segíteni Sonnevend Imre 2012-ben, a veszprémi Viza Nyomda gondozásában megjelent 86 oldalas Elfeledett gyümölcseink: A háziberkenye és a barkócaberkenye című hiánypótló kiadánya, amelynek szerzője hosszú évek óta megkülönböztetett figyelemmel kísérte ezt a két fafajt, figyelte sorsát, regisztrálta azok előfordulási helyeit. Mivel szakmai pályafutása során hosszú évekig erdőtervező, majd erdőfelügyelő, végül pedig a természetvédelem munkatársa volt, bőven volt alkalma megfigyelni ezt a kért érdekes fafajt. Elsősorban a Bakonyban, a Balaton-felvidéken, de a zalai dombok között, sőt Vas és Somogy megyében is szétnézett berkenye ügyben. 

Az ismeretlenség homályából emeli ki a szerző ezt a két gyümölcstermő berkenyénket. Mivel a házi berkenyéről még nem született magyar nyelven semmiféle kismonográfia, ezt a fajt ismerteti részletesebben. A nevezéktani, morfológiai és a szaporodás biológiai ismertetést követik az elterjedési területek tudnivalói, melyet a könyv függelékében található igen részletes hazai előfordulási táblázat egészít ki. Ebben feldolgozta a szerző a TTM Növénytár herbáriumi adatait az 1800-as évektől napjainkig, valamint az utóbbi évtizedek botanikai szakirodalmának ide vonatkozó, a legkülönbözőbb publikációkban napvilágot látott adathalmazát is. Ugyanezen adatokból felrajzolja a Kárpát-medencei helyzetképet is. A faj termőhelyi igényei, jellemző élőhelyei után szó esik még a házi berkenye természetvédelmi vonatkozásairól is. A kiadvány második felében érdekes adatokat olvashatunk mindkét faj magyarországi előtörténetéről, a helynevekben tapasztalható előfordulásaikról, számos gyógyászat- történeti érdekességéről.

Mivel a házi berkenye a szőlőhegyek kedvelt termesztett gyümölcse is volt, a kertészeti vonatkozások sem maradtak ki a műből. A füzet végén a házi és a barkócaberkenye terméséről, mint kiváló pálinka alapanyagról olvashatunk érdekes, eddig ismeretlen adatokkal megtűzdelt tudnivalókat. Hogy milyen szerteágazó e két gyümölcsfánkra vonatkozó ismeretek halmaza és a hozzájuk kapcsolódó megannyi kultúrtörténeti és gasztronómiai érdekesség, jól példázza a szakmai tanulmányokat keretező előhang és prológus. Az előbbit ugyanis Ambrus Lajos József Attila díjas író, a régi gyümölcsfajták avatott szépírói szakértője, az utóbbit pedig a közgazdaságtan nagy öregje, Kopátsy Sándor professzor írta, az első magyar barkócaberkenye pálinka bakonyi, Csetényben történt megszületésének örömére. Hogy ezeknek aztán mennyi köze van a magyar erdészekhez, kiderül a kiadvány tüzetes elolvasása után.

A szerző ezúton is kéri és gyűjti további idős, méretes vagy érdekes házi és barkócaberkenye példányok előfordulásának adatait (sonnevend.imre@chello.hu, mobil: 30-491-00-84).  

A barkócaberkenye 2000-ben volt az „Év Fája”, melyről az Erdészeti Lapok közölt abban az évben tematikus cikksorozatot, míg a házi berkenyét idén, 2013-ban választották az Év Fájának

vissza a hírekhez