Sajtóanyagok

OEE Sajtóközlemény

A vadalma a 2017-es év fája

Budapest, 2017. január 4.

Az Országos Erdészeti Egyesület éves szavazásán a terméséről sokaknak ismerős fafajunk – az egykoron gyümölcséért és faanyagáért egyaránt közkedvelt – vadalma győzedelmeskedett és lett a 2017-es Év Fája. Az Év Fája kezdeményezés célja a figyelemfelkeltés és a megóvás, olyan fafajok előtérbe helyezése, amelyeknek komoly erdészeti jelentőségük van, ám a figyelem mégis elterelődött róluk.

Az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) 20 éve indította útjára az Év Fája mozgalmat, amelyet 2013 óta online szavazás keretében bonyolít le erdész tagtársak, erdész kollégák és szakmán kívüli érdeklődők részvételével. Mindez jó alkalom arra, hogy az OEE és az Év Fája Kuratórium által kiválasztott három „döntős” fafajról, majd később a győztesről, az adott esztendőben ismeretterjesztő és tudományos cikkek, népszerűsítő kiadványok jelenhessenek meg, ezáltal kicsit közelebb hozzák az emberekhez kevésbé ismert fafajainkat is. Emiatt elengedhetetlen szempont az erdészeti szakmán kívüli szervezetek bevonása is: így az Év Fája – az Év Madarához hasonlatosan – állandó elem lett általános és középiskolai tanulmányi versenyeken, erdei iskolák oktatásában, természetvédelmi témájú rendezvényeken és vetélkedőkön.  A 2010-es évek folyamán így kerülhetett középpontba az ezüst hárs, a tiszafa, a zselnicemeggy, a házi berkenye, a mezei juhar, a kocsányos tölgy és a mezei szil is. (Az „Évek Fái” teljes listája itt tekinthető meg.) Az idei esztendőben az OEE vadalma tematikájú szemléletformáló játékokat fejleszt az erdészeti erdei iskolák részére, a fiatalok körében ezáltal is népszerűsítve ezt a kivételes fafajt.

A vadalmafára, a magyar erdők ritka különlegességére, leginkább rövid ideig, mindössze egy hétig tartó virágzásakor, esetleg termésérésekor figyelünk fel, egyébként rejtve marad szemünk elől. Hazánkban a síkvidékektől a középhegységekig egyaránt megtalálja létfeltételeit, azonban a faj mindenütt ritka, kis számú, sokszor csak egyetlen egyedet számláló populációi vannak jelen, emiatt veszélyeztetett fajnak számít. A vadalma általában 6-10 méter magasra növő fa, törzsátmérője életkorának végén 20-25 centimétert tesz ki. A 80-100 éves példányok már matuzsálemnek számítanak. Virágzatát április második felében, esős és hűvös időjárás esetén később hozza. Virágszíne sohasem tiszta fehér, hanem a rózsaszín különböző árnyalatait fedezhetjük fel rajta. Erős illatú virágait napközben méhek, reggel, este és hűvös napokon darazsak, éjszaka éjjeli lepkék porozzák be. A termése szeptember-októberben érik, 2–4 cm átmérőjű, éretten zöldessárga színű, esetleg pirossal árnyalt, íze nagyon fanyar, húsa kemény. Gyümölcséből annakidején zselé, almabor, pálinka és ecet készült, illetve magas C-vitamin tartalma miatt teát főztek belőle, amit láz, megfázás és hasmenés ellen javallottak. Termése a vadgazdálkodónak kitűnő takarmányt szolgáltat, különösen a szarvas és a vaddisznó kedveli, de a madarak és a kisemlősök is szívesen fogyasztják. Korábban fáját szívóssága miatt órafogaskerekek fogaihoz és meghajtóművekhez használták, a kocsigyártó pedig a legtartósabb szántalpakat készítette belőle. Ezenkívül a legjobb vonalzók és rajztáblák is belőle készültek.

Napjainkban a vadalmának az erdei biodiverzitás fenntartásában van fontos szerepe, számos élőlény kötődik hozzá. A fajra sajnos számos veszély leselkedik, ezek közül az egyik, hogy magoncait és sarjait a vad előszeretettel károsítja. A másik, hogy napjainkban a termőkorú fák gyakran olyan nagy távolságra találhatók egymástól, hogy a kölcsönös beporzásnak nincs esélye, s emiatt beltenyésztettség lép fel. Gazdasági jelentőségéhez hozzájárul, hogy virágai méhlegelőként szolgálnak, továbbá a közeljövőben nagy szerepe lesz a nemes alma rezisztencia-nemesítésében, mivel a vadalma a lisztharmattal, az alma mozaikvírussal, a varasodással és a faggyal szemben teljesen ellenálló. Ezeken kívül klímatoleranciája miatt a nemes almafajták szaporításánál alanyként való felhasználása bizonyosan fokozódni fog a jövőben!

Bővebb sajtóanyag (A szövegkapcsolóra kattintva letölthető!)

A vadalma

A magyar erdők szürke eminenciására leginkább rövid ideig, mindössze egy hétig tartó virágzásakor, esetleg termésérésekor figyelünk fel, egyébként rejtve marad szemünk elől. Ennek oka nemcsak különleges morfológiai és ökológiai bélyegeinek a hiánya, hanem a korábbi évszázadokban kevésbé hasznosítható volta miatti rendkívüli megfogyatkozás, visszaszorulás is.

A magyar okiratok az almafát gyakran említik, 1217-től lehet ezt a fajt adatolni (pl. ad arborem mali), bár egyértelműen általában nem derül ki, hogy a vadalmáról vagy a nemes almáról van-e bennük szó. Számos helységnevünkben is szerepel az alma neve, így Almamellék, Almakút, Almásháza, Almásfüzitő, Almáskamarás, Almáskeresztúr, Balatonalmádi, Magyaralmás őrzi e fajnevet, miként több családnévben is felbukkan, illetve keresztnévként is egyre gyakoribb lesz. A magyar nyelvbe az ótörökből került az alma szó, a kirgiz nyelvben szintén alma, míg az oszmán-török nyelvben elma, a csuvas nyelvben ulma alakban él tovább. A vadalma neve a Besztercei szójegyzékben (1395 körül) és a Schlägli szójegyzékben (1405 körül) már felbukkan.

Linné 1753-ban megjelent Species Plantarum című művében a körtéket és az almákat még egy nemzetségbe (Pyrus) vonta, később, 1768-ban, Philip Miller angol botanikus állította fel az almák számára a Malus nemzetséget. Az almáknak ma 52 faja ismert, amelyek kizárólag az északi félteke mérsékelt övében élnek, Közép-Európában mindössze egyetlen faj, a vadalma található. A Malus sylvestris tudományos név esetében a nemzetségnév a latin köznyelvi alakból származik, melyet az ókori rómaiak használtak az almafára, s az ógörög malosz = gyapjas, bolyhos szóra vezethető vissza, a szintén latin eredetű fajnév erdeit, erdőben élőt jelent, mellyel a faj élőhelyére utalt leírója.

Az alma nemzetség ősi tagjai Délkelet-Ázsiában alakultak ki, a Kréta időszak végétől ismertek képviselői az akkori trópusi és szubtrópusi hegységekből. Az utolsó jégkorszak, a pleisztocén alatt jelentős fajdifferenciálódás és terjedés következett be náluk. Molekuláris genetikai vizsgálatok alapján a kaukázusi almából (Malus orientalis) ekkor hasadt ki a vadalma (M. sylvestris), és Kelet-Európán át a Duna- és a Dnyeper-medencéjén nyomulva szinte egész Európát meghódította.

A Közép-Európában található kőkorszaki települések (pl. svájci cölöpépítmények) feltárása során már megtalálták a vadalma elfelezett, szárított terméseit, ami azt mutatja, hogy ekkoriban már gyűjtötték és raktározták e fajt. A bronzkorban már nálunk is gyűjtögették a vadalmát, erre utal a Pákozd-Vár melletti feltárás, illetve a Lászlófalva-Szentkirály mellett végzett ásatás, ahol nagyobb mennyiségű vadalma magot találtak. Fonyód-Bélatelep késő népvándorlás kori települése mellett pedig mumifikált termése került napvilágra.

A kultúralmák létrejöttét viszont még most is jelentős homály fedi. A nemes almát (Malus domestica) korábban polihibrid eredetűnek vélték, több szülőfajt feltételeztek nála, így egyesek a vadalmát is közéjük gondolták. A napjainkban végzett molekuláris genetikai vizsgálatok viszont azt igazolták, hogy szülőfajai között az Altáj-almának (M. sieversii) tulajdonítható a legnagyobb szerep, a többi feltételezett almafaj nem vagy csak elenyészően játszott kialakításában. A nemes alma kultiválására egyébként az első nyomokat az ázsiai térségben, s nem Európában találjuk.

A vadalma elterjedési területe leginkább a kocsányos tölgyéhez hasonlítható, habár annak pontos határait nehéz megadni, ugyanis a nemes alma termesztési körzete ezeken a határokon általában túlnyúlik, s e kultúrfaj elvadulásait sokszor nem ismerik fel, nem különítik el a vadalma természetes előfordulásaitól. Mai ismereteink szerint a vadalma areája nyugaton az Atlanti-óceánig ér, északon Nagy-Britanniában, a Skandináv-félsziget déli harmadában, a Ladoga- és Onyega-tavakig, a Volga felső folyásáig honos, s keleten is követi e nagy folyó vonalát. Dél-Európában már szórványosabb megjelenésű, szigetszerű előfordulásai jobbára a hegységekben lelhetők fel. Gazdasági jelentéktelensége és biológiai tulajdonságai miatt a tájakról fokozatosan visszaszorult, sok helyről el is tűnt. Sajnálattal állapítható meg, hogy az elterjedési területen belül a faj mindenütt ritka, már csak szórvány megjelenései, kis egyedszámú, sokszor csak egyetlen egyedet számláló populációi vannak, emiatt valamennyi országban valamilyen mértékben veszélyeztetett e faj.

A vadalma általában 6-10 méter magasra növő fa, esetenként csak cserje, amely ritkán, főként erős oldalárnyalás miatt nyurgul fel ennél magasabbra. Idős példányai gyakran többtörzsűek, melyek úgy keletkeznek, hogy még a fa életében feltörnek gyökfősarjai, s a törzs pusztulása után, kellő megvilágítás esetén azok megerősödnek. Törzsátmérője életkorának végén 20-25 centimétert tesz ki, kivételesen ismertek ennél vastagabb egyedei is, amelyek 25-45 centiméter törzsátmérővel büszkélkednek. Szürkésbarna kérge szabálytalan pikkelyekben repedezik fel. A 80-100 éves példányok már matuzsálemnek számítanak, ugyanis a gesztkorhadás hamar végez az egyedekkel. (Rostock közelében, Stubbendorf határában néhány éve elpusztult rekordpéldánya 143 centiméter átmérőjű volt, korát közel 400 évesre tették.)

Koronája kerek vagy harang alakú, a vékony, kihajló gallyak és vesszők filigrán megjelenést kölcsönöznek a fának. A vadalmánál tévesen feltételezik, hogy hajtásrendszerében tövisek fejlődnek! Igazi ágtöviseket csak a vízhajtásokon találunk, melyeket a törzs alsó részén gyakran hoz. A gallyakon, ágakon ennek hitt képződmények azonban másképp keletkeznek. Itt arról van szó, hogy a fejlett, többéves rövidhajtásláncok – többnyire az erőteljes árnyalás miatt – elpusztulnak, beszáradnak, majd letörnek, s hegyes „tövisszerű” képződményt formálnak. Rügyei tojásdadok, sötét vörösbarnák, kisebbek és hegyesebbek a nemes almáénál. A rügypikkelyek többnyire kopaszak, csak az élük pillás. Levelei méretben és alakban is nagy változatosságot mutatnak, fiatal levelei szinte kerekdedek, kifejletten már elliptikusak vagy visszás tojásdadok, hosszuk 3-11 cm, szélességük 2,5-5,5 cm között változhat. A levéllemez vékonyabb a nemes almákénál, s a fonákon az érhálózat kevésbé emelkedik ki azokéhoz képest. Fontos bélyeg, hogy a vadalma levélfonáka kopasz vagy legfeljebb csak az erek mentén finoman, később lekopaszodóan szőrös, míg a kultúralmáknál maradandóan gyapjas. Őszi lombszíneződése jelentéktelen, szürkészöld, barnászöld vagy esetleg fakósárga.

Kevés virágú álernyő virágzatát a rövidhajtások csúcsán lombfakadással egyidőben vagy kissé utána, április második felében, esős és hűvös időjárás esetén később hozza. A virágok nem borítják be egyenletesen a teljes koronát, mivel sok ágon csak kétévente jelennek meg azok, s az ágak egy része így évente váltogatja egymást. Virágszíne sohasem tiszta fehér, hanem a rózsaszín különböző árnyalatait fedezhetjük fel rajta. A szirmok kívül sötétebbek, belül halványabbak, s a virágzási stádium kezdetén, bimbós állapotban a legtöbb rajtuk a piros szín, majd gyorsan halványulni kezdenek, s a lehulló szirmok már halványrózsaszínűek vagy szinte fehérek. Erős illatú virágait napközben méhek, reggel, este és hűvös napokon darazsak, éjszaka éjjeli lepkék porozzák be.

Magas csersavtartalmú, fanyar ízű, sárgászöld, a napsütötte oldalon esetleg pirossal árnyalt, kemény húsú termése 2-3,5 cm nagy, többnyire gömbölyded, a nemes almákénál jóval kisebb. Terméskocsányának hossza többnyire megegyezik a termés hosszával. A termésen a kocsánynál és a csészénél alig található bemélyedés, míg a nemes almáknál ez kifejezett. A termés szeptember-októberben érik, barna magjai gyengén mérgezőek.

Hazánkban a síkvidékektől a középhegységekig egyaránt megtalálja létfeltételeit, mély termőrétegű, tápanyagokban gazdag, jó vízellátású talajokat kedvel. Az alföldeken az árterek keményfás ligeterdeinek jellemző elegyfafaja, talán nem véletlen, hogy a középkorban gyümölcsöseink java részét ilyen helyeken alakították ki, s itt végezték nemesítő munkájukat az ún. „ojtogató emberek”, akik a nagytermésű kultúralmákat oltották a vadalma egyedekre. Megtaláljuk a hegy- és dombvidékek patakmenti ligeterdeiben is, különösen akkor, ha azok rétekkel vagy más, nem erdő művelési ágú területekkel érintkeznek. Ezeken kívül természetes élőhelyei közé tartoznak még a gyertyános-tölgyesek, s ritkábban az egyéb, szárazabb termőhelyű tölgyesek is. Igazán a vadalma az erdőszéleken, tartósan felritkult foltokon érzi jól magát, itt kapja meg a virágzásához és termésérleléséhez szükséges fénymennyiséget, a zárt erdőbelsőből az intenzív erdőgazdálkodás és a gyenge versenyképessége miatt szorult ki. Ezeken kívül félkultúr élőhelyeken, csenderesekben, mezsgyéken, fás legelőkön is gyakran fellelhetjük.

A vadalmára a múltban és a jelenben is több veszélyforrás leselkedett és leselkedik. Ezek közül az egyik, hogy magoncait és sarjait a vad előszeretettel károsítja, s emiatt szorul vissza. A másik ok, hogy napjainkban a termőkorú fák gyakran olyan nagy távolságra találhatók egymástól, hogy a kölcsönös beporzásnak nincs esélye, s emiatt beltenyésztettség lép fel. A harmadik az ún. introgresszió veszélye. Ez elméletileg az európai almakultúra kezdete óta áll fenn, amely az ókori görögökig, majd a római korig vezethető vissza. A nemes alma, amelyet egyre kiterjedtebben és egyre több fajtában ültettek, folyamatosan hibridizálódott a vadalmával, s az utódok egy részének génállománya így különböző mértékben keveredetté vált. Ez az introgresszió a vadalma genetikai állományának megváltozását eredményezte és eredményezi, melyet korábban borúlátóbban értékeltek, manapság azonban a genetikai vizsgálatok azt igazolták, hogy a vadalma ma meglévő számos egyede megőrizte a faj genetikai identitását. Napjainkban a tiszta és változatos génállomány fenntartása problémás, részben a hibridizáció, részben a csekély egyedszámból adódó beltenyésztettség miatt, ezért a vadalma a jövőben csak emberi segítséggel maradhat fenn!

A vadalmát, szerény méretei miatt, az erdész csak harmadrendű faként tartja számon, s emiatt kevés figyelmet szentel neki. Faanyaga nehéz, kemény, szívós, rövid rostú, gyalulva finom, sima felületet ad. Viszont a faanyag manapság a törzs csekély méretei, gyakran csavart növése, térgörbesége, alacsony elágazódása miatt kevésbé kedvelt, azt napjainkban már nem szokták feldolgozni, legfeljebb csak tűzifaként hasznosítják.

Termése a vadgazdálkodónak kitűnő takarmányt szolgáltat, különösen a szarvas és a vaddisznó kedveli, de a madarak és a kisemlősök is szívesen fogyasztják azt. A középkorban a háziállatok, különösen a sertés és a marha táplálásában jelentős szerepe volt, nem véletlen hát, hogy az 1562-ben kiadott nassau-i erdőrendtartás már megtiltotta a vadalmafák kivágását! Ínséges időkben az emberek is ráfanyalodtak termésére, nyersen, szárítva, főzve és sütve is fogyasztották azt. A mókus és az egerek eszik a vadalma magját, miközben sok magot szét is hurcolnak, gyakran „élelmiszerraktárakat” létesítenek, s ezáltal a fa terjedését előmozdítják. Terjesztői gyakran pihennek erdőszéli fákon, így a magok az ürülékkel együtt jutnak ki a szabadba, ezért is találunk erdőszéleken sok vadalmát.

Korábban fáját szívóssága miatt órafogaskerekek fogaihoz és meghajtóművekhez használták, a kocsigyártó pedig a legtartósabb szántalpakat készítette belőle. Faanyaga esztergályozásra is alkalmas, az asztalos pedig jó gyalulhatósága miatt használta szívesen, de készítettek belőle szerszámnyeleket, fogantyúkat is. Ezenkívül a legjobb vonalzók és rajztáblák készültek belőle. A fafaragó is szívesen dolgozott vele, bizarr alakú törzsrészeiből különböző faragványok, például fatálak, fapoharak, szobrok készültek. Kérgének belső részéből, timsó hozzáadásával, azt a szép sárga színt állították elő, amit a franciák filage mordant-nak (maró pác) neveznek. Gyümölcséből annakidején zselé, almabor, pálinka és ecet készült, illetve magas C-vitamin tartalma miatt teát főztek belőle, amit láz, megfázás és hasmenés ellen javallottak.

Napjainkban a vadalmának, ennek az elfelejtett fafajnak az erdei biodiverzitás fenntartásában van fontos szerepe, mint láttuk számos élőlény kötődik hozzá. Lényeges az is, hogy törzse a hatvanadik életéve körül többnyire gesztkorhadás áldozata lesz, odvak keletkeznek benne, s így sok odúlakó madárnak és kisemlősnek nyújt búvó- és szaporodóhelyet. Gazdasági jelentőségéhez járul, hogy virágai méhlegelőként szolgálnak, s a közeljövőben nagy szerepe lesz a nemes alma rezisztencia-nemesítésében, mivel a vadalma a lisztharmattal, az alma mozaikvírussal, a varasodással és a faggyal szemben teljesen ellenálló. Ezeken kívül klímatoleranciája miatt a nemes almafajták szaporításánál alanyként való felhasználása fokozódni fog a jövőben.

Luther Márton annak idején azt mondta: „Ha tudnám, hogy holnap eljön a világ vége, akkor még ma ültetnék egy almafácskát!” Ne késlekedjünk mi sem, tegyük azt, amit a protestáns reformáció szellemi atyja javasolt, mert csak így menthetjük meg a vadalmát.

Dr. Bartha Dénes

Szavazzon az ÉV FÁJA 2018-ra!
Virágos kőris (Fraxinus ornus)

Ökológiai szempontból egyre nagyobb figyelmet kap (pl. a feketefenyő tömeges pusztulása miatt), e mellett kertészeti szerepe is jelentős. Sajnálatosan a gyomfa-szemléletünk továbbra is él, így kevésbé becsüljük ezt a fafajt.

Fehér fűz (Salix alba)

Az árterek vízháztartásának romlása miatt sok helyen pusztulnak állományai, nemesített fajtái visszaszorították az alapfajt. A múltat idéző fejesfa üzemmódban kezelt botoló füzesek eltűnőben vannak, holott tájképi szerepük is kiemelkedő.

Rezgő nyár (Populus tremula)

Hegy- és dombvidékeink jellemző pionír fafaja, fontos szerepe van az erodált, lepusztult talajok újraerdősülésében. Tarra vágott területeken tömegesen verődhet fel, ezért igyekeznek vissza-szorítani. Elegáns megjelenésével növeli erdeink esztétikai értékét.

Már szavaztam, tovább az oldalra >>